Sarah a szélvédőn keresztül bámult.
Egy pillanatra csak fehér volt.
Aztán kinyílt a hó.
Látta a közeledő lámpákat.
Nem ott voltak, ahol szerette volna.
A szél eltaszította a Boeinget a középvonaltól.
Sarah javította ki.
A sérült repülőgép lassan reagált.
Két problémát kellett másodpercek alatt megoldania.
Vigyétek vissza a gépet a kifutópályára.
Zárd be a jobb futókeretet.
A sárga fényre nézett.
Egy emlék bukkant fel a harcos kiképzésből.
Amikor egy mechanizmus nem hajlandó megállni a terhelés alatt, a légáramlás megváltoztatása néha megadhatta azt az utolsó erőt, amit maga a gép nem tudott.
Ez nem volt az a eljárás, amit Sarah valaha is elképzelt volna, hogy egy utasszállító repülőgépen alkalmazza.
De nem maradt hasznos, hagyományos opció.
“Várj ki,” suttogta.
Körülbelül 150 láb magasságban Sarah keményen átlépte a vezérlőt.
Kormány egy irányba.
A másikat a beikelés.
A hatalmas Boeing oldalra ásított.
A manőver erőszakos volt.
A kabinban az utasokat a bilincsükhöz taszították.
Laza poggyászok leestek a már sérült felső rekeszekről.
A repülőgép széles oldala találkozott az oldalszéllel.
A levegő kalapált a jobb oldali futómű kitárt szerkezetére.
Sarah figyelte a panelt.
Sárga.
Sárga.
Aztán meghallotta.
Egy nehéz fémes csattanás jutott át a gép testén.
A jelző zöldre váltott.
Sarah egyszer kifújta a levegőt.
“A fogaskerek zárva.”
Nem volt idő ünnepelni.
A manőver megoldott egy problémát, és egy másikat súlyosbított.
A repülőgép most súlyosan megsérült a kifutópálya megközelítésén.
A beton küszöb feléjük rohant.
“Ötven.”
Sarah látta a kifutópályát a hókitörések között.
A gépet oldalra tartotta a szél felé, éppen annyi ideig, hogy a talajpályája egy vonalban maradjon.
“Negyven.”
A kerekek pillanatokra voltak attól, hogy érintkezzenek.
Ha úgy szállt le, amikor a törzs élesen a kifutópályán áll, az oldalirányú terhelés tönkretehette a futóműt, amit éppen zárt be.
“Harminc.”
Sarah várt.
Minden ösztöne azt súgta neki, hogy korán egyenesedjen ki.
A képzés azt mondta neki, hogy várjon meg, amíg a korrekció tényleg számít.
“Húsz.”
Most.
Ellentétes kormányt hajtott, és megváltoztatta a kormány bemenetét.
Az orr a kifutópálya középvonala felé fordult.
A Boeing félelmetes vonakodással reagált.
“Tíz.”
Sarah a szájjala húzta a gyakorot.
Az orra felemelkedett.
Először a bal főfutómű csapódott be.
Az ütközés áthatolt a gépen.
Egy töredék másodperccel később a jobb főfogaskerek becsapódott.
A gumik sikoltoztak a jeges aszfalton.
Az egész pilótafülke olyan hevesen rázkódott, hogy Sarah látása elhomályosult.
“Le vagyunk kötve.”
A szavak kiszöktek, mielőtt megállíthatta volna őket.
De a leszállás csak a probléma fele volt.
Még mindig hatalmas sebességgel haladtak egy jeges kifutópályán.
Az egyik motor használhatatlan volt.
A hidraulikus rendszer megsérült.
A repülőgép oldalra akart sodrózni.
Normál körülmények között a fordított tolóerő segített volna lelassítani őket.
Sarah nem tudta biztonságosan használni az aszimmetrikus fordított lökést anélkül, hogy veszélyeztetnénk egy erőszakos fordulatot.
Bekapcsolta a sebességfékeket.
Aztán felállt a fékpedálokra.
A válasz következetlen volt.
A féknyomás emelkedett, csökkent és újra emelkedett.
“Gyerünk.”
A futópálya lámpái elrohantak mellette.
Sarah óvatosan használta a kormánykormányt, visszaszorította az orrát a középvonal felé.
A repülőgép megcsúszott.
Egy pillanatra a kifutó bal széle úgy tűnt, feléjük lépett.
Sarah javította ki.
A fékek remegtek a lába alatt.
A pilótafülkében a hőség és a stresszes felszerelés éles szaga jutott el.
Előre vörös kifutópálya végi lámpák jelentek meg a hóban.
A távolság összeomlott.
Ötszáz láb.
Aztán még kevesebb.
Sarah erősebben nyomta a fékeket.
A lábai remegtek.
A repülőgép tovább haladt.
Háromszáz láb.
A kifutón túl alig lenne megbocsátani egy túlzást.
Sarah egyenesen előre nézett.
Nem volt több parancsot a géptől.
Már mindent felhasznált, ami még megmaradt.
A Boeing megrázkódott.
Egy gumiabroncs jobb tapadást talált.
Az orra megrándult.
Sarah ismét javította ki.
A sebesség végül elég erősen csökkent, hogy teste a hámhoz simuljon.
A repülőgép ismét rövid távolságot gurult.
Aztán megállt.
Sarah dermedt maradt a vezérlők felett.
Szél sikoltott át a sérült szélvédőn.
Néhány másodpercig nem értette a mozgás hiányát.
A kifutópálya végi lámpákat nézte.
Kevesebb mint ötven lábbal voltak előrébb.
A repülőgép megállt a kifutópálya túlsó végén.
A kezei még mindig a láb köré fonódtak.
Sarah megpróbálta elengedni őket.
Az ujjai nem mozdultak.
Lenézett.
“Engedd el.”
A parancs minden más után nevetségesen csendes volt.
Erővel nyitta ki az egyik ujját.
Aztán még egyet.
Mire mindkét keze szabaddá vált, a karjai kontrollálhatatlanul remegtek.
A kiképzés apró darabokban tért vissza.
Üzemanyag-lezárások.
Elektromos rendszerek.
Tűzveszély.
Sarah leállította a megmaradt motort.
A megmaradt hangszerzúgás elhalványult, miközben a lehető legtöbb rendszert biztosította.
A pilótafülke sötétebb lett.
Mark eszméletlen maradt, de lélegzett.
Sarah levette az oxigénmaszkot.
Derges levegő csapta le az arcát.
Néhány másodpercig ott ült.
Aztán kint jelent meg a vészvilágítás.
Piros.
Kék.
Fehér.
A hóviharon keresztül a gép felé haladtak a szerencsétlen mentőautók.
Tűzoltók közelítettek a futóműhöz.
Hab borította a túlmelegedett fékeket.
Sarah kioldotta a hámot.
Amikor felállt, a lábai majdnem elromlottak.
Megkapta a háttámláját.
Először azóta, hogy elhagyta a 10. sort, nem volt feladata a kezére.
Kinyitotta a pilótafülke ajtaját.
A kunyhó odafelé egyáltalán nem hasonlított arra, ahol elaludt.
Vészhelyzeti padlóvilágítás követte a folyosót.






