Most Claire megértette, hogy ezek a kapcsolatok talán valami többek lehetnek.

A ceremónia mögött egy fotóscsapat állította be a kamerákat, miközben egy második csapat ellenőrizte a videóberendezéseket.

Claire észrevette, hogy a jelvényeik egy kis arany embléma látható.

Egy stilizált A betű, amelyet babérkoszorú vesz körül.

Aurelia Ház.

A gyomra összeszorult.

Daniel követte a tekintetét.

“Azok nem azok a fotósok, akiket felvettünk.”

“Nem.”

“Kérjem meg őket, hogy menjenek el?”

Claire a menyasszonyi lakosztály felé pillantott, ahol Margaret a virágokat vizsgálta.

“Még nem.”

Daniel alaposan ránézett.

“Claire, ma nem kell semmit bizonyítanod.”

“Tudom.”

“Végigsétálhatsz azon a folyosón a saját ruhádban. Mindenkinek elmondhatjuk, mi történt utána.”

Claire halványan elmosolyodott.

“Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy azt mondták, hogy magamért való kiállás megszégyeníti a családot.”

Megfogta a kezét.

“Elegem van abból, hogy szégyelljem magam a határok miatt.”

Daniel az ajkaihoz emelte az ujjait.

“Akkor én is melletted leszek.”

Valami csendesen rendkívüli volt ebben az ígéretben.

Daniel soha nem próbálta megmenteni Claire-t azzal, hogy átvette az irányítást az élete felett.

Figyelt.

Kérdéseket tett fel.

Hagyta, hogy ő hozza a döntéseket.

Amikor pánikba esett, ő maradt.

Amikor bátorságot keresett, emlékeztette, hogy már megvan benne.

Négy évvel korábban találkoztak egy környéki jótékonysági aukción.

Claire három kézzel készített ruhát adományozott arra, hogy pénzt gyűjtsön egy épülettűz miatt elmenekült családoknak.

Daniel, aki építészeti felújítási szakember, önkéntesként dolgozott a közösségi központ javítására.

Az este végén egy ferde csomaggal odalépett hozzá.

“Azt hiszem, véletlenül vettem egy ruhát,” mondta.

Claire felhúzta a szemöldökét.

“Véletlenül?”

“Versengő lettem.”

“Kinek akartál ajánlatot tenni?”

“A nagymamád hídtársa. Félelmetes nő.”

Claire annyira nevetett, hogy majdnem kiöntötte a limonádét.

A ruha túl kicsi volt bárkinek, akit Daniel ismert, ezért visszaadományozta a jótékonyságnak.

Aztán meghívta Claire-t vacsorára.

Szerelmük lassan nőtt, esős estén, rosszul elsütött ételeken, hosszú beszélgetéseken és a hétköznapi kedvességeken keresztül, amelyek megmutatták, ki is az ember valójában.

Daniel ott volt, amikor Claire megkapta első nagy megbízatását.

Ünnepelte, amikor megnyitotta a műtermét.

Ő tartotta őt, amikor Margaret bejelentette, hogy egy építészhez menni egy gazdag üzletember helyett “meglehetősen érzelmi döntés.”

És amikor Daniel egy fa alatt a közparkban kérte meg a kezét, csak egy dolgot mondott.

“Nem akarok olyan gyönyörű életet építeni, ami mások számára lenyűgözőnek tűnik. Igazit akarok építeni veled.”

Ezeknek a szavaknak a felidézése erőt adott Claire-nek.

Kopogás hallatszott az esküvői lakosztály ajtaján.

Lila egy kis csokor fehér rózsával lépett be.

Az arca sápadt volt.

“Minden rendben?” kérdezte Claire.

Lila túl gyorsan bólintott.

“A ruha kész. Rosa újra ellenőrizte a rögzítéseket.”

“És a szponzoráció?”

“Még dolgozom rajta.”

Claire összevonta a szemöldökét.

“Lila, mi a baj?”

“Valami a céggel nem logikus.”

“Mi?”

“Tegnap este átnéztem a nyilvános nyilvántartásokat. Az Aurelia House már vásárol kis dizájnstúdiókat, igen. De régi ipari ingatlanokat is vásárol.”

Claire pislogott.

“Ipari tulajdonok?”

“Volt malmok. Raktárak. Épületek, amelyek újjáépítési potenciállal rendelkeznek.”

“Miért lenne szüksége egy menyasszonyi divatcégnek régi malmokra?”

“Ezt akarom tudni.”

Mielőtt Claire válaszolhatott volna, Margaret megjelent.

“Ott vagy! Mindenki vár.”

Tekintete Claire ruhájára esett.

Egyértelmű elégedettséggel mosolygott.

“Ó, drágám. Egyszerűen lenyűgöző vagy.”

Claire a tükörképére nézett.

A strassok villantak a fényben.

Alattuk, rejtve a szem elől, az általa választott elefántcsont selyem pihent.

“Köszönöm, Anya.”

Margaret kiegyenesítette az egyik csillogó ujjat.

“Most emlékezz. Fel a fejjel. Mosolyogj a kameráknak. Ne rohanj le a folyosón.”

Megállt.

“És kérlek, ne csinálj semmi váratlant.”

Claire a tükörben találkozott a szemével.

“El sem álmodnék arról, hogy csalódást okozzak neked.”

Margaret nevetett.

“Ott van a lányom.”

Ahogy az anyja elment, Lila Claire-re nézett.

“Ez rémisztő volt.”

Claire idegesen felnevetett.

“Melyik rész?”

“Ahogy mosolyogtál.”

Aztán az arckifejezése meglágyult.

“Bármi is történik odakint, büszke vagyok rád.”

Claire megszorította a kezét.

“Köszönöm, hogy segítettél.”

Lila szorosan ölelte meg.

És egy röpke pillanatra Claire valami olyasmit érzett, amit nem tudott megmagyarázni.

Furcsa ismerősség.

Mintha Lilát sokkal régebb óta ismerte volna, mint a hat év barátságuk.

Lila húzódott el először.

“Menj, és vedd fel a csodálatos férfit.”

Claire bólintott.

Kint elkezdődött az esküvői zene.

Egyik nő sem tudta, hogy az este vége előtt az a hat év barátság teljesen más jelentést kap.

5. fejezet: A ruha a gyémántok alatt

A ceremónia pontosan öt órakor kezdődött.

Claire egy fehér rózsákkal borított boltív alatt lépett elő.

Csend telepedett a szőlőbirtokon.

Csillogó ruhája elcsábította a napfényt, fényes tükröződéseket szórva a vendégek arcán.

Több nő felszisszent.

A kamerák gyorsan kattantak.

Az első sorból Margaret büszkén emelte az állát.

“Nem lenyűgöző?” suttogta barátnőjének, Vanessának. “Én választottam ki a ruhát.”

Vanessa közelebb hajolt.

“Hallottam, hogy Aurelia House érintett.”

Margaret mosolya kiszélesedett.

“Mondjuk úgy, hogy bizonyos emberek felismerik a minőséget.”

A folyosón túloldalon egy ismeretlen, ezüsthajú férfi emelt felé egy poharat.

Egy hibátlanul szabott szénszínű öltönyt viselt, és Claire-t olyan arckifejezéssel figyelte, amely sem meleg, sem ünnepi arckifejezés nem volt.

Margaret viszonozta a gesztusát.

Az a férfi Conrad Vale volt.

De Claire ezt még nem tudta.

Tovább sétált.

Egy lépés.

Aztán még egyet.