“Figyelj,” mondtam neki, “azt hiszem, lassan beköltöztél, és észre sem vettem.”
Nevetett.
“Ez zavar?”
Én azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem bánom.
És őszintén szólva, akkor már nem zavart.
A lakásom a tulajdonosa—kicsi, csak két szobás. Mielőtt megismertem Vadimot, egyedül éltem, és mindig volt bőven helyem. Még az is jó érzés volt, hogy esténként van valaki otthon. Együtt főzhettünk vacsorát, tévét néztünk, és beszélgethettünk a napunkról. Alapvetően nagyon otthonülő vagyok. Nincs szükségem minden este zajos összejövetelekre. Munka után néha csak annyit szeretnél, hogy leveszed a cipődet, leülj, és egyszer végre ne hallanád, hogy valaki megkérdezi, hová tűntek az összes elem.
Az első néhány hónapban az életünk együtt egészen simán ment. Vadim néha segített apró házimunkákban – kivitte a szemetet vagy meghámozta a krumplit. Időnként hazahozott valami bevásárlást. De őszintén szólva, még akkor is a vásárlás nagy részét én fizettem.
Egy nap azt javasoltam:
“Vadim, talán legalább egyenlően oszthatnánk el a bevásárlási számlákat?”
Valamiért azonnal megsértődött.
“Masha, ez a te lakásod. Itt senki vagyok, csak kölcsönzött időn élek.” Őszintén szólva
összezavarodtam – nem értettem, mi köze van a lakásnak az ételeinkhez.
“Mi köze van ehhez a lakásnak? Végül is mindketten eszünk.”
“Azt mondod, túl sokat eszem?”
És ezzel véget ért a beszélgetés.
Nem akartam tovább vitatkozni. Azt gondoltam, talán csak beköltözött, és kevés a jövedelme, vagy adósságokkal küzd, vagy csak kínosan érzi magát. Ráadásul hozzászoktam, hogy magamról gondoskodom, és nem igazán számítok másokra.
Most már rájöttem, hogy ekkor követtem el az első hibámat. Nem arról volt szó, hogy minden krumplit megszámoljanak vagy minden egyes vásárlást szét kell osztaniuk. A probléma az volt, hogy túl kész voltam elfogadni azokat a dolgokat, amelyek mélyen belül nem igazán működtek számomra.
Idővel Vadim viselkedése elkezdett változni. Eleinte ezek a változások szinte észrevehetetlenek voltak.
Ingerülten jött haza a munkából. Megkérdeztem tőle:
“Vacsorázni fogsz?”
“Később.”
De fél órával később hallottam, ahogy azt mondja:
“Miért nem melegítettél fel semmit nekem?”
Én ott álltam, próbálva kitalálni, hogyan kell előre kitalálnom, mit akar.
Mégis elmentem a konyhába, és megmelegítettem az ételét.
Néha rám förmedt, de egy órával később odajött, és azt mondta:
“Masha, sajnálom. Csak rossz kedvem van ma.”
Megbocsátanék neki. Mindenkinek vannak nehéz napjai – én sem vagyok angyal. Nyolc óra pénztárnál töltött idő után néha annyira kemény az arcom, hogy a gyerekeknek nem is kellene észrevenniük.
De Vadim rossz hangulata fokozatosan szinte állandóvá vált.
Hirtelen minden elkezdte zavarni. A leves túl sűrű volt, a tévé túl hangos, túl sokáig beszéltem telefonon a nővéremmel. A cipők nem voltak a megfelelő helyen,
a folyosó lámpája égve maradt.
De ami igazán megmaradt bennem, az egy nagy vita volt a mosógép miatt.
A mosógépem biztosan régi, valószínűleg tizenöt éve. Még mindig jól működik, de amikor forog, olyan zajt csap, hogy azt hinnéd, egy kis repülőgép készül felszállni a fürdőszobában.
OEste hét körül pakoltam be a mosnivalót. Hét, nem éjjel. Vadim a kanapén feküdt, és tévét nézett.
Amint a gép forogni kezdett, felemelte a hangját:
“Szándékosan csinálod ezt, vagy mi?!”
Eltartott egy pillanatig, mire rájöttem, miről is beszél.
“Mit csinálsz szándékosan?”
“Este indítom be a mosógépet! Hazajöttem a munkából, pihenni akarok!”
“Vadim, még csak hét óra van.”
“És akkor mi van?! Egész nap nehéz zsákokat cipeltem!”
Válaszoltam:
“És egész nap a kasszánál ültem. Mikor kell mosnom? Hajnali háromkor?”
Hirtelen leugrott a kanapéról.
“Tényleg most kellett elkezdened a mosást?!”
Ami a legjobban fájt,
az maga a “mosás” szó volt – mintha csak unatkoztam volna, és úgy döntöttem, hogy szórakoztatom magam azzal, hogy beindítom a gépet, hogy a bugyiját arra moshassam.
Végül komoly veszekedésünk lett.
Másnap Vadim igyekezett nem beszélni velem. Én is csendben maradtam. Úgy mozogtunk a lakásban, mint két kém rivális országokból – ő a konyhába ment teázni, én pedig a nappaliba. Én a konyhába mentem, ő eltűnt a fürdőszobában.
Végül újra elkezdtünk beszélgetni.
De soha nem hallottam tőle valódi bocsánatkérést. Csak egy rövid mondatot kaptam:
“Rendben, elég a gyerekes viselkedésből.”
És így a konfliktus már megoldottnak tekinthető.
Fokozatosan ez a fajta viselkedés vált normává nálunk.
Vadim soha nem fizetett semmit azért, hogy a lakásomban lakjon. Minden rezsiszámlát én fizettem. A legtöbb bevásárlást is én csináltam. A főzés, takarítás és mosás teljes mértékben az én felelősségem volt.
Nem akarok úgy tenni, mintha egy szegény nő lennék, akit egész nap a tűzhely mellett kellett állni. Senki sem kényszerített rá. Őszintén imádom, ha minden rendben van, és mindig is élveztem a ház gondozását. Nekem igazából nem nagy ügy borscsot főzni vagy egy adag ruhát tenni a mosógépbe.
Csak az van, hogy különböző családi elképzelésekkel nőttem fel. Gyerekkorom óta azt tanították, hogy ha egy nő férfival él, a háznak tisztának kell lennie, és legyen étel az asztalon.
De valamiért mindig azt hittem, hogy az együtt élés azt jelenti, hogy mindketten törődnek egymással. Hogy mindketten megpróbálnak valami jót tenni egymásért.






