De nálunk lassan másképp alakultak a dolgok: az egyik mindig törődő volt, míg a másik természetesnek vette ezt a törődést.
Vadim meglepően gyorsan hozzászokott ehhez a szerephez.
Ha valaha is késtem a munkából, felhívott, és megkérdezte:
“Hazajössz hamarosan?”
Első alkalommal tényleg örültem. Azt hittem, hiányzom neki, és vár rám.
“Kb. negyven perc múlva itthon leszek.”
“Van otthon vacsora?”
Ekkor jöttem rá, mi is érdekli igazán a hazatérésemben.
Időnként még mindig próbáltam beszélni vele az életünkről.
“Vadim, örülnék, ha legalább egy kicsit segítenél a ház körül.”
Azonnal védekezővé vált:
“Dolgozom, tudod!”
“Én is dolgozom.”
“És most mi lesz? Azt akarod, hogy fussak a lakásban kötényben?”
Mintha nem lenne más választás a nő segítése és a kötényben rohangálás között.
De az ilyen beszélgetések után néha Vadim hazajött egy csokoládéval, megölelt, és édesen azt mondta:
“Masha,

gyere már, ne haragudj.”
És újra megpuhultam.
És így telt el majdnem egy egész év.
Aznap este a barátainknál úgy indult, mint bármelyik másik összejövetel. Andrey és a felesége meghívtak minket. Elég nagy csoport volt, körülbelül tíz fő. Az asztal tele volt salátákkal és húsos ételekkel, és valaki még házi készítésű savanyúságot is hozott. Mindenki beszélgetett, viccelődött és nevetett.
Vadim remek hangulatban volt. Még meg is ölelt párszor mindenki előtt.
Egy ponton ő és Andrey úgy döntöttek, hogy kimennek az erkélyre.
“Menjünk egy kis friss levegőre,” mondták.
De tökéletesen tudtam, milyen “friss levegőre” gondolnak. A szokásos dohányfüst.
Én az asztalnál maradtam. Egy idő után a házigazda felém fordult:
“Masha, segítenél előételeket venni a hűtőből?”
Felálltam, és a konyhába mentem.
Az erkélyajtó közvetlenül a közelben volt. Úgy tűnt, a srácok nem zárták be teljesen; Kis rést hagytak maga után.


Eleinte nem figyeltem a beszélgetésükre.
De hirtelen meghallottam a saját nevemet.
“Marinka? Mi van Marinkával?”
Megtorpantam.
Andrey biztosan válaszolt vagy kérdezett valamit, de nem értettem, mit mondott.
De Vadim nevetését tisztán hallottam.
“Úgy élek vele, mintha a saját anyám lenne. Ő főz, takarít a helyet, kimosja a ruháimat. Egy szót sem szól panaszkodni.”
Megfagytam a hűtő mellett.
Majd hozzátette:
“Elegem van abból, hogy egyedül élek, és ő csak úgy jött – olyan jól nevelt. Egyelőre teljesen elégedett vagyok a helyzettel.”
Egyelőre.
Ez az egy rövid szó volt az, amit a legtisztábban hallottam.
Állítólag Andrey megkérdezte, mi is zajlik valójában köztem és Vadim között. És Vadim nyugodtan válaszolt:
“Természetesen, nem tervezem, hogy vele töltöm az életem hátralévő részét.”
Hirtelen elviselhetetlenül meleg lett. Eleinte fájdalmat sem éreztem – csak úgy éreztem, mintha egy fojtogató szobában lennék,

és nehezen kapok levegőt.
Vadim folytatta:
“Mindent maga fizet. Összegyűjtök még egy-két évre, aztán szeretnék valahova a tengerpartra költözni. Pihenek a napon, felmelegítem ezeket a régi csontjaimat.”
Ezután mindketten elhallgattak.
Ott álltam a konyhában.
Az előttem lévő asztalon egy tányér kolbász, sajt és szeletelt paradicsom volt. Valamiért elkezdtem a paradicsomszeleteket egyik oldalról a másikra mozgatni.
Fogalmam sincs, miért.
Talán csak le kellett foglalnom a kezeimet.
Akkor kitárhattam volna az erkélyajtót, és megkérdezhettem volna:
“Szóval, Vadim, sikerült már sokat összegyűjtened?”
Az egész estére jelenetet csinált volna. A vendégek rohantak volna a zűrzavarra, Vadim elkezdett volna magyarázkodni, és valaki biztosan próbálkozna hogy megnyugtasson. Valamiért az ilyen pillanatokban az emberek inkább az idegesítenek, hogy a nő abbahagyja a nyugalmát, mint az, amit a férfi valójában mond a nőről, akivel együtt él.
De hallgattam.


Felvettem az előételeket, és átvittem az asztalhoz.
Leültem a helyemre.
Körülbelül tíz perccel később Vadim visszajött. Egyáltalán nem zavarban, a vállamra tette a kezét, és megkérdezte:
“Masha, tudnál nekem ásványvizet tölteni?”
Ránéztem, és azt válaszoltam:
“Öntsd magad.”
Meglepetten nézett rám.
“Mi bajod van?”
“Semmi.”
Alig vettem részt a beszélgetésekben az este hátralévő részében. Vadim nem tűnt fel. És ha igen, valószínűleg csak azt hitte, rossz kedvem van. Mindig olyan kényelmes volt neki, hogy mindent a hangulatomra fogjon.
Későn értünk haza.
Vadim szinte azonnal lefeküdt.
Lefeküdtem mellé, de sokáig nem tudtam elaludni, csak a plafont bámultam.
A legmeglepőbb az volt, hogy nem sírtam.
Ehelyett azon kaptam magam, hogy újra és újra lejátszom az életünk utolsó néhány hónapját, és fokozatosan észrevettem mindazokat a dolgokat, amikre korábban kifogásokat kerestem.
Mint amikor azt mondta: “Ez a te lakásod, szóval nem kell fizetnem semmit.”
És amikor újra panaszkodott: “Miért nem melegítetted meg a vacsorát?”
Vagy az a vita a mosógép körül.
Vagy amikor hazajöttem a boltból két nehéz zsákkal, és ő csak ült az autóban, és azt állította, hogy fáj a háta munka után.
Vagy amikor akciósan vettem neki zoknit.
Majdnem vicces. Azt tervezte, hogy egy-két év múlva elszökik a tengerpartra, hogy felmelegítse a régi csontjait, de én vettem neki zoknit.
Másnap reggel Vadim körülbelül kilenc órakor ébredt fel.
Addigra már órák óta fent voltam.
Megfőztem a vízforralót, ittam kávét, majd elővettem egy nagy sporttáskát a szekrényből.
Összepakoltam a farmerjét, pólóit, zokniját, borotváját és töltőjét. Még azt a fogkefét is megtaláltam, ami a csendes beköltözésének kezdetét jelentette a lakásomba.
Befejeztem a csomagolást, és a táskát a bejárati ajtó mellé tettem.