Vadim kijött a szobából, meglátta a táskát, és megállt.
“Mit akar ez jelenteni?”
“A dolgaid.”
“Ezt magam is látom. Miért állnak itt?”
“Mert ma elhagyod ezt a helyet.”
Eleinte még mosolygott, mintha viccelek.
“Masha, mi történik veled?”
“Semmi. Ha elfelejtettem valamit bepakolni, a többit magad gyűjtheted össze.”
Néhány másodpercig csendben bámult rám.
“Tegnap veszekedtünk?”
“Nem.”
“Akkor mi történik?”
Nyugodtan magyaráztam:
“Tegnap hallottam a beszélgetésedet Andreyjel.”
Aztán megváltozott az arckifejezése. Csak egy pillanatra, de észrevettem.
“Milyen beszélgetésről beszélsz?”
“Azt, amit ti ketten az erkélyen voltatok.”
Vadim azonnal elfordította a tekintetét.
“Masha, csak együtt ittunk.”
“Alig ittál valamit.”
“Csak srácok beszélgettünk! Tényleg mindent ennyire komolyan veszel?”
Nem mondtam semmit.
Aztán tovább próbálta igazolni magát:
“Andrey kezdte a beszélgetést. Én csak belementem vele.”
“Szóval Andrey is kitalálta a tengeri történetet a nevedben?”
Vadim bosszúsan fintorgott.
“Mi köze van a tengernek bármihez?”
Mindig így van: amikor valakit a saját szavaival kapsz el, hirtelen úgy kezd viselkedni, mintha valami apró részleten piszkálnád.
Megismételtem:
“Vadim, vedd el a dolgaidat.”
Most már nagyon dühös lett.
“Szóval, készen állsz arra, hogy egyetlen beszélgetés miatt eldobj egy egész évet a kapcsolatunkból?!”
Alig tudtam visszatartani a nevetést.
“Nem. Csak egy beszélgetés után végre megértettem, mi is ez az egész év és a kapcsolatunk.”
Szobáról szobára járkált, ragaszkodva hozzá, hogy mindent félreértek, és elferdítette a szavait. Aztán azt mondta, hogy a fiúk mindenféle dolgot mondanak, amikor együtt vannak, és nem kellene minden mondatot ilyen komolyan vennem.
“De veled élek!” kiáltotta végül. “Ez nem elég?”
És ez volt az utolsó csepp a pohárban számomra.
“Úgy tűnik, neked ez tényleg elég.”
Vadim elhallgatott. Egy pillanat
múlva lágyabban szólt:
“Masha,
kérlek, ne hozzunk döntéseket a pillanat hevében.”
“Nem cselekszem impulzívan.”
“Most csak érzelmes vagy.”
“Tegnap este óta érzelmes vagyok. Tizenkét órája gondolkodom ezen. Szerintem ez elég hosszú idő ahhoz, hogy jól átgondolt döntésnek nevezzük.”
Leült a kanapéra.
Aztán megkérdezte:
“Szóval most hova menjek?”
Az a mondat tényleg mindent perspektívába helyezett.
Nem mondta, hogy szeret. Nem kérte, hogy maradjak. Nem javasolta, hogy nyugodtan beszéljük meg a dolgokat, és próbáljuk megfejteni a kapcsolatunkat. Csak egy dolog
érdekelte: hová fog jutni.
Válaszoltam:
“Nem tudom, Vadim. Végül is negyvenkilenc vagy.”
Megsértődött. Őszintén szólva, úgy nézett rám, mintha egy éve tőle éltem volna, és most kidobnám őt a cuccaival együtt.
Majdnem egy órába telt, mire befejezte a pakolást.
Többször is próbált beszélgetést kezdeményezni.
“Masha, meg fogod bánni ezt.”
Majd hozzátette:
“Végül egyedül maradsz.”
Aztán azt mondta:
“Kiben fogsz valaha is megbízni mindezek után?”
Ránéztem,
és azt válaszoltam:
“Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy már nem fogok neked hinni.”
Távozás előtt Vadim megállt a folyosón.
“Sosem használtalak ki.”
Rápillantottam a táskára, ami a holmijait tartalmazta.
“Rendben.”
Összevonta a szemöldökét.
“Mit értesz az alatt, hogy ‘rendben’?”
“Semmi. Csak menj már.”
Elment.
Körülbelül két órával később megjelent egy üzenet a telefonomon: “Bocsánat, ha megbántottalak.”
Ami mindig a legjobban meglepett, az a szó volt – “ha.” Mintha egyáltalán p lenneegy nő számára hallható, ahogy a partnere kényelmes ideiglenes megállónak hívja, mielőtt a tengerpartra indulna, és valahogy nem érezné magát megalázva.
Később jött egy újabb üzenet. Aztán elkezdődtek a hívások.
Aznap este Vadim még az épületemben is megjelent, és elkezdte csörgetni a kaputelefont.
Nem válaszoltam.
Néhány napig folyamatosan üzengett, esküdve arra, hogy szeret, azt állítva, hogy ostobaságokat mondott, és hogy Andrey állítólag félreértette.
Bár Andrey többnyire csendben maradt a beszélgetés alatt.
Egy héttel később Vadim újabb üzenetet küldött:
“Masha, beszéljünk felnőttként.”
Én így válaszoltam neki:
“Felnőttek vagyunk. Ezért nem laksz már itt.”
Ezután sokkal csendesebb lett a helyzet.
Tudod, mitől féltem a legjobban?
Magány.
Az elmúlt évben hozzászoktam, hogy Vadim otthon van. Hozzászokott ahhoz, hogy ketten főzzön, hallja a lépteit a folyosón, látja a kabátját a szokásos helyén lógni. Még a tévé mellett lévő bögréje is, ami mindig idegesített, már csak egy újabb részévé vált a mindennapoknak.
Az első este nélküle tényleg furcsa érzés volt.
Hazajöttem a munkából, kinyitottam az ajtót, és beléptem egy csendes lakásba.
Letettem a táskámat, levettem a cipőmet, és elindultam a konyhába.
Szokásból elővettem ételt a hűtőből, és két főre terveztem vacsorát főzni.
Aztán megnéztem a második tányért, és visszatettem a szekrénybe.
Nem fogok hazudni: abban a pillanatban nem éreztem hirtelen szabadságérzetet. Nem hallgattam zenét, nem táncoltam a nappaliban, és egyáltalán nem éreztem magam fiatal nőnek, akinek az egész jövője előtte áll.
Most sütöttem egy kis tésztát.
Vacsoráztam.
Egyetlen tányért mostam.
Aztán lefeküdtem.
De néhány nappal később észrevettem valami furcsát: már nem kellett folyamatosan magamra hallgatnom, és azon tűnődnöm, hogy hibáztam-e.
Most rendben van, ha most beindítom a mosógépet?
Túl hangos a tévé?
Túl sokáig beszéltem a nővéremmel?
Túl sóztam a levest?
Kiderült, hogy valaki más állandó bosszúsága rengeteg fejteret foglalhat el – különösen, ha hosszú időt töltöttél együtt valakivel, akit mindig minden bosszant.
Aztán egy este, körülbelül három héttel Vadim távozása után, beindítottam a mosógépet.
Kb. este 7:30 volt.
Amikor bekapcsolt a pörgős ciklus, olyan hangosan megrázta a helyet, hogy azt hinnéd, áttöri a falat, és bevonul a szomszéd lakásába.
A konyhában ültem, nyugodtan kortyolgattam a teám.
Először fel akartam kelni és kikapcsolni.
De aztán azt gondoltam, nem, hagyjam menni.
A mosógépem tényleg régi.
De kiderült, hogy egy egész év alatt felfedeztem, hogy még rosszabb dolgok is vannak a lakásomban, amiktől igazán meg kellett volna szabadulnom.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






