Egy hónappal később eljött a negyedév vége. A részleg túlteljesítette a célt, a feszült légkör ellenére is. Katya büszkén vitte a bónusz kifizetési lapot Yuliának aláírásra.
Yulia rápillantott a dokumentumra, összevonta a szemöldökét, és elővette a piros tollát.
“Miért Oleg bónusza 120 000? Ez több, mint a fizetésem.”
“Mert nagy üzletekből kap egy százalékot,” magyarázta türelmesen Katya. “Két gyárat bezárt. Ez része volt az ösztönző megállapodásának.”
“Ez túl sok,” Yulia áthúzta az összeget, és helyette azt írta, hogy “80 000”. “Vágjuk le Marinaét is. Hatvanezer csak azért, hogy csak telefonált? Negyven elég.”
Katya érezte, ahogy valami eltörik benne.
“Yulia, nincs jogod ezt tenni. Megérdemelték azt a pénzt. A bónuszstruktúra a szerződéseikben van. Ha most csökkented a bónuszaikat, egyszerűen feladják.”
“Senki sem pótolhatatlan,” jelentette ki arrogánsan Yulia. “Menedzserként úgy gondolom, hogy a bérszámfejtési alapunk túlzsúfolt.
Optimalizálni fogjuk a költségvetést. Már megállapodtam ebben apámmal.”
“Az apáddal?” Katya előrehajolt, kezeit az asztalra nyomva. “Tudod, hogy az emberek három hónapig keményen dolgoztak ezért a pénzért?”
“Jekatyerina Szergejevna, vigyázz a hangnemedre,” mondta Julia ráncolva a homlokát. “Meghoztam a döntésem. Készítsétek elő a parancsot.”
Katya nem vitatkozott. Megfordult, és egyenesen Igor Valerjevics irodájába ment.
A rendező hallgatta őt, miközben az ablakon bámult kifelé.
“Katyusha, miért vagy ilyen felideges?” – mondta, miközben nyugtató mozdulattal széttárta a kezét. “Yulia-nak igaza van, most túl nagy a bónuszalap. Nehéz év ez, spórolnunk kell.”
“Igor Valerijevics, ez nem mentés – ez lopás!” Katya hangja remegett. “Megígértük az embereknek a százalékot. Igazi pénzt hoztak neked!”
“Most, Katya,” a rendező arca megkeményedett. “Ne használjunk ilyen nagy szavakat. Yulia a menedzser. Tanulja kezelni a költségvetést. Nem fogom aláásni őt azzal,
hogy visszafordítom az első döntéseit. Az ártana a tekintélyének. Támogatnod kell őt, nem pedig a csapatot ellene fordítanod. Olyan kellene lenned, mint egy nagytestvér neki! Légy bölcs.”
Katya a férfira nézett, akivel dolgozott három évig és alig ismerte fel. Vagy inkább túl jól ismerte őt. Számára a családi hűség fontosabb volt az igazságosságnál, Katya pedig csak egy kényelmes erőforrás volt, ami nem tűnt sehova.
Szó nélkül hagyta el az irodát.
Aznap Katya hozzáadta a hiányzó összegeket kollégái bónuszaihoz a saját kifizetéséből. Egyszerűen átutalta a pénzt a kártyáikra, és ezt írta: “Ez a bónuszod a nehéz üzletekért – Yulia nem intézte el a papírmunkát.”
Mindenki megköszönte Katyának, de látta a szemükben – mindent megértettek. A cég iránti tisztelet gyorsan eltűnt.
A visszafordíthatatlan pont a következő kedden érkezett meg.
A cég legnagyobb ügyfele, a Monolit építőipari holding,
kérvényt nyújtott be szerződésük frissítésére. Ez Katya ügyfele volt; Ő kezelte a számlát az első naptól fogva. Már az ő rendelési volumenük is fedezte a minisztérium éves tervének felét.
A Monolit képviselője, a kemény és precíz Anton Pavlovich hozzászokott a szabályok szerint végzett üzlethez.
Katya egy kereskedelmi ajánlatot készített jóváhagyott 18%-os kedvezménnyel, és elvitte Yuliának aláírásra.
Yulia átnézte a dokumentumokat, és felhorkant.
“Tizennyolc százalék? Katya, megőrültél? Veszítünk a haszonkulcsból. Tíz százalék az abszolút maximum.”
“Yulia, ő Monolit,” Katya próbált a lehető legnyugodtabban hangzani, mintha egy gyerekkel beszélne. “A rendelési mennyiségük őrületes. Ha kevesebb mint tizenöt százalékot adunk nekik, akkor csak a versenytársainkhoz kerülnek. Így működik a piac.”
“Majd én beszélek vele magam,” mondta határozottan Yulia, miközben maga felé húzta a telefont. “Megmutatom, milyen kemények a tárgyalások. Ti mindannyian túl hozzászoktatok ahhoz,
hogy meghajoltok az ügyfelek előtt. Kapcsolj össze.”
Katya a közelben állt, hallgatta, ahogy Yulia bekapcsolja a kihangosítót, és laza hangon szól Anton Pavlovichhoz.
“… Látod, Anton Pavlovich, értékeljük a partnerségünket, de a nyersanyagok egyre drágábbak. Tehát a kedvezmény tíz százalék lesz. Ez a végső ajánlatunk. Végül is prémium beszállító vagyunk.”
A vonal másik végén nagy szünet következett.
“Júlia, bocsánat, elfelejtettem az apai nevedet,” Anton Pavlovics hangja veszélyesen halk volt. “Öt éve dolgozom együtt Ekaterinával. Mindig kompromisszumot találtunk. Ha a 10 százalék a végső ajánlatod, akkor sok sikert kívánok a piacon. Nem lesz szerződés.”
A vonal megszakadt. Rövid sípolások töltötték be a termet.
Yulia elpirult, arcán vörös foltok jelentek meg. A sötét telefon képernyőjét bámulta, láthatóan megdöbbenve azon, ahogy alakultak a dolgok. Az irodai csendben hallani lehetett a háttérben zúgó hangokat a számítógépek között.
Hirtelen az ajtó kitárult. Igor Valerjevics jelent meg a küszöbön. Úgy tűnt, azért jött, hogy megnézze a lányát.
“Hogy vagytok, hölgyeim?” kérdezte vidáman.
Yulia egy pillanat alatt megváltozott. Könnyek töltötték meg a szemét, és felpattant a székéből.
“Apa! Ez elviselhetetlen! Ekaterina Szergejevna fogalma sincs, hogyan készítse fel az ügyfeleket! Adott nekem egy felkészületlen adatbázist, hibás számításokat adott be, és az ő alkalmatlansága miatt egyszerűen elveszítettük a ‘Monolit’-ot!”
Katya megdermedt. Lassan elfordította a fejét, és Yuliára nézett. Yulia ott állt, drámaian tördelte a kezét, és nézte az apját ártatlan áldozatként látja.
Igor Valerjevics összevonta a szemöldökét, és súlyos pillantást vetett Katjára.
“Ekaterina. Ez igaz? Hagytad, hogy a ‘Monolit’ elcsússzon a kezéből?”
Katya csendben maradt. A rendezőre, a lányára és az asztalon heverő nyomtatott reklámajánlatra nézett.
Abban a pillanatban minden kristálytisztává vált az elméjében. Olyan volt, mintha egy fátyol lehullott volna.
Emlékezett, amit Andrey egyszer mondott neki: ‘Valaki másnak építesz egy trónt.’ Most már értette, miért tűri el mindezt. Azt hitte, hogy a csapatot védi, megmenti az osztályt, és összetartja a ‘családját’ a munkahelyén. De igazából csak hagyta, hogy az emberek átgázoljanak, remélve, hogy egyszer valaki értékelni fogja.
Senki sem fogja értékelni. Soha.
Számukra ő mindig a támogató személyzet lett volna – valaki, akit hibáztathatnak, ha valami rosszul sül el.
“Nem, Igor Valerijevics,” Katya hangja hirtelen nyugodt és tiszta lett. “Yulia Igorevna volt az, aki elvesztette a ‘Monolitot.’ Az ő ostobaságával, kapzsiságával és a piac teljes megértésének hiányával.”
“Miről beszélsz?!” Yulia felkiáltott.
“Katya, vigyázz a szavaidra!” kiáltotta a rendező. “Hogy beszélhetsz így a menedzsereddel?”
“Nem beszélek vele többé,” mondta Katya, odasétált az asztalhoz, elővette a nyomtatványait Yulia keze alól, és óvatosan egy mappába tette.
“Mit képzelsz, mit csinálsz?” Igor Valerjevics elvörösödött a haragtól. “Rád bíztam a lányomat, megtartottam a fizetésedet, és ahelyett, hogy hálás lennél, szabotálod a munkát?! Ha nem lennék én, még mindig csak a telefonokat kellene felvenned egy fillérért!”
“Ha nem lennék én, Igor Valerijevics, egyáltalán nem lenne osztályod,” Katya szembeszállt a tekintetével. A félelem és a kedvesség iránti vágy eltűnt – most már csak hideg, csengő üresség maradt. “Elegem van abból, hogy a bébiszittered és bűnbakod legyek. Azt akartad, hogy a lányod menedzseljen? Hadd menjen neki.”
Katya elhagyta az irodát, és visszasétált az asztalához a nyitott térben. Minden menedzser csendben ült, hallgatózva a kiabálást az üveg mögött.
Előhúzott egy tiszta papírlapot a fiókjából, és gyorsan írt egy lemondó levelet.
Visszasétált az irodába, kinyitotta az üvegajtót, és letette a papírt Yulia asztalára.
“Nem fogok két hetes felmondási időt kidolgozni. Negyven napnyi fel nem használt szabadságom van összegyűjtve. Kérem, írja alá a mai dátummal.”
“Semmi gond!” Yulia nagy lendülettel firkantotta le az aláírását a papírra. “Ne hagyd, hogy az ajtó nekiütközzen, amikor kifelé menet! Senki sem pótolhatatlan! Találunk egy megfelelő helyettest, aki valóban tiszteli a tekintélyt.”
Katya bólintott, megfordult, és elindult összepakolni a holmijait.
A kedvenc bögréjét, a tervezőit és a kaktuszt, amit Oleg adott neki, egy dobozba tette. A csapat csendben figyelte őt. Marina zsebkendővel törölte le a szemét. Oleg a közelben állt, komoran nézett, összeszorított állkapcscal.
“Katya, tényleg elmész?” Dasha suttogta, miközben közel lépett.






