“Igaz, Dasha,” mosolygott rá Katya. Furcsa módon belül hihetetlenül könnyűnek érezte magát, mintha végre lerázta volna a vállat egy nehéz hátizsákkal teli kövekkel. “Minden rendben lesz.”
Megölelte mindenkit, felvette a dobozát, és elhagyta az irodát.

***

Böngészés a hivatkozások között

 

Aznap este otthon töltött magának egy pohár bort, és leült a kanapéra. Andrey leült mellé, és átkarolta a vállát.
“Felmondtad?” kérdezte, már tudva a választ.
“Igen,” sóhajtott Katya, és a vállára hajtotta a fejét. “Igazad volt. Mindenről.”
“Nem örülök, hogy igazam volt,” Andrey megcsókolta a feje búbját, “de örülök, hogy végre magadat választottad. Mit tervezel most csinálni?”
“Először is bepótolom az alvást. Akkor Anton Pavlovichot hívom a ‘Monolit’-nál. Már egy ideje próbál beszerezni a beszerzési osztályukba.”

Másnap reggel Katya későn ébredt – tizenegykor. Kényelmesen kávét főzött, majd kilépett az erkélyre. A telefonja rezegni kezdett az asztalon.


Oleg neve felvillant a képernyőn.
Katya mosolygott, és felvette a hívást.
“Hé, szabad asszony,” Oleg hangja vidámnak csengett. “Zavarok?”
“Hé. Nem, csak kávéztam. Hogy vagytok? Már elkezdett Yulia bírságot szabni azért, mert nem lélegzett a szabályokon?”
A másik végén egy kuncogás hallatszott.
“Nem tudnánk. Már nem vagyunk ott.”
Katya megdermedt.
“Mit értesz az alatt, hogy nincs ott?”
“Pontosan ezt mondtam. Marina, Dasha, Sergey a vállalati osztályról, és én épp most adtuk le a lemondásunkat. A csapat többi tagja még gondolkodik rajta, de fogadok, hogy ők is elmennek a hét végére.”
“Oleg… Megőrültetek?” Katya gombócot érzett a torkában. “Van jelzáloghiteled!”
“Katya, én ügynök vagyok, nem jobbágy,” válaszolta Oleg komolyan. “Tudom, hogyan kell pénzt keresni. De azért csináltam veled, mert tisztességes munkakörülményeket adtál nekünk. Megvédtél minket. A te szabályaid szerint dolgoztunk. De hogy az a feltűnő medúza alatt dolgozzunk,

aki tisztességes keresetünket lopja el, és a saját hibái miatt ordít velünk? Nem, köszönöm. Az ügyfeleim velem jönnek, és Marina is.”
“De tudod egyáltalán, hová mész legközelebb?” Katya halkan kérdezte, miközben letörölt egy váratlan könnycseppet.
“Még sehol. De volt egy ötletünk… Katya. Te belülről ismered ezt az üzletet. A beszállítók imádnak téged. Vannak adatbázisaink. Talán indíthatnánk egy saját kis ügynökséget? Legyetek kereskedők. Mindannyian befizetjük a lakbért, az indít minket. Sokkal jobban hiszünk benned, mint valaha Igor Valerjevicsben.”
Katya a napfényes utcára nézett az erkélyéről. Nem volt félelem. Erős érzés volt, hogy pontosan a helyes dolgot tette.
“Adj két napot, hogy dolgozzak az üzleti terven,” válaszolta. “Találkozzunk holnap este a Sadovaya melletti kávézóban, hogy megbeszéljük.”

Igor Valerjevics telefonhívása csütörtökön, késő este érkezett. Katya éppen befejezte az új cég kezdeti költségeinek táblázatát.


Sokáig bámulta a villogó képernyőt, mérlegelve, válaszoljon-e. Végül végighúzta az ujját a zöld gombon.
“Katya?!” szólt egy hang a vonalon—nem a szokásos laza bariton, hanem pánikba esett, remegő falzett. “Katya, mi történik?!”
“Jó estét, Igor Valerjevics. Mit értesz az alatt, hogy mi történik?”
“Ne játssz hülyét!” kiáltotta volt főnöke. “Nyolc vezető menedzser lemondó levele van az asztalomon! A telefonjaim nem állnak le a csörgésről – az ügyfeleket visszautasítjákénekelj, hogy Yuliával dolgozzunk! A ‘Monolit’ hivatalos levelet küldött a partnerségünk megszüntetéséről! Mit mondtál nekik?! Akarod tönkretenni az üzletemet bosszúból?!”
Katya hallgatta a kiabálását, majdnem szórakoztatva azon, milyen kiszámíthatóak tudnak lenni az emberek.
“Igor Valerjevics,” válaszolta nyugodtan, minden szó megfontolt és megfontolt volt. “Senkinek sem mondtam semmit. Az alkalmazottaid felnőttek. Egy stabil, kiszámítható rendszerben dolgoztak, amit együtt építettünk fel. Te döntöttél úgy, hogy megtöröd ezt a rendszert,

hogy növeld a lányod egóját. Azt hitted, az emberek elviselik a tiszteletlenséget és a fizetéscsökkentést csak azért, mert te vagy a főnök.”
“Katya… Katyusha, kérlek, hallgass meg,” a rendező hangja hirtelen megváltozott – most kétségbeesett, könyörgő. “Túlreagáltam. Yulia… Fiatal, tapasztalatlan, hibázott. Áthelyezem marketingre, hadd játsszon ott. Gyere vissza, kérlek? Ötven százalékos fizetésemelést adok. Mondd meg a többieknek, hogy térjenek vissza. A teherautóink üresjáratban vannak, a fizetések még folyamatban vannak! Nem vagyunk idegenek!”
‘Nem idegenek.’
Ez a kifejezés varázslatként működött, mindig bűntudatot és felelősséget keltett Katyában mások ügyeiért. Most ez csak enyhe undort keltett benne.
“Idegenek vagyunk, Igor Valerijevics. Most – teljesen idegenek,” Katya becsukta a laptopját. “Ti és Yulia egy dologban igazad volt: senki sem pótolhatatlan. Új vezetőket találsz, és Yulia megtanul vezetni. Végül. Mostantól a saját szabályaink szerint fogunk dolgozni. Viszlát.”
Letette a telefont, és felírta a számát a tiltott listára.

Három hónappal később az LLC TehStroySnab elveszítette kizárólagos kereskedői státuszát az elmaradt értékesítési célok miatt. Az a részleg, amely korábban a fő profitot termelte, most félig üres volt. Yulia áthelyezte a reklámrészlegre, napjait névjegykártya-tervezéssel töltötte.
Közben egy kis, napfényes irodában a város másik oldalán virágzott a munka. Oleg hangosan vitatkozott a telefonban a szállítási határidőkről, Marina szerződéseket gépelt, Dasha pedig nevetett egy ügyfél viccén.
Katya kilépett az irodájából egy csésze kávéval a kezében. A csapatára nézett, és belülről meleg, abszolút helyesség érzése töltötte el.
Rájött a legfontosabb tanulságra: ahhoz, hogy igazi vezető legyél, nem kell engedély a főnöktől vagy névtáblára az ajtón. A lényeg az, hogy tiszteld azokat, akikkel dolgozol, és tudd, mikor mondj nemet azoknak, akik nem érdemelték ki ezt a tiszteletet. A tiszteletet nem parancs adja meg – vagy ott van, vagy veled együtt lép ki az ajtón.

A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.