A kanyonban lévő csapda célja az érkező erő megsemmisítése, miközben a célpont biztonságban maradt felette.

“Ott van.”

Leora a telep felé nézett.

“Közel tudlak tenni.”

Éles ütközés érkezett a repülőgép jobb oldaláról.

A Osprey megrándult.

Jenkins lehajtotta a fejét.

“Hidraulikus nyomás.”

Az olvasás elesett.

Majdnem.

A jobb gond elkezdett kicsúszni a szinkronból.

Leora harcolt a vezérlőkkel.

Lehetőségeik egymás után eltűntek.

A bázisra való visszatérés már nem volt reális.

A lebegés tovább rontana az egyensúlytalanságot.

Hosszú ideig a levegőben maradni nem volt lehetséges.

“Leszállunk.”

Russo a telep felé nézett.

“Hol?”

Leora tovább harcolt a repülőgépekkel.

“Ott.”

A Osprey leereszkedett az udvar felé.

Az emberek lent szétszórtak.

Leora csökkentette az előretológását, és harcolt az aszimmetrikus lökéssel, amíg mindkét fél elég közel nem volt ahhoz, hogy együtt viselkedjenek.

A repülőgép erősen csapódott az udvarra.

A futómű elnyelte az ütközés nagy részét.

Az Iron Widow néhány yardot csúszott, mielőtt megállt.

Aztán Leora mindent leállított.

Órák óta először csendesedett a pilótafülke a pilótafülké.

Nem békés.

Csend.

Russo kihúzta a hámot.

“Maradj a gépen.”

Hátul tűnt el.

A rámpa kinyílt.

A csapata mozdult.

Leora a pilótafülkében maradt Jenkins-szel.

Most, hogy a gép már nem követelt mindent tőle, a kezei remegni kezdtek.

Jenkins észrevette.

“Jól vagy?”

“Nem.”

Meglepődöttnek tűnt.

Leora majdnem nevetett.

“Jól leszek.”

Kint a művelet gyorsan zajlott.

Távoli mozgást és időnként rázkódó hangokat hallott az időjárás miatt, de figyelme visszatért a repülőgépre.

A jobb hidraulikus rendszer még mindig veszített nyomást.

“Jenkins.”

Elsápadt.

“Szia.”

Nem volt válasz.

Megérintette a vállát.

Megijedt.

“Szerszámkészlet.”

Pislogott.

“Mi?”

“Hozd a szerszámkészletet. Ha nem tudjuk stabilizálni azt a nacelle-t, nem indulunk el ezzel a géppel.”

Ez adott neki valami dolgot.

Mozdult.

Leora felvette a sisakját, egy biztonsági kötélhez kötötte magát, és kimászott a viharba.

Az eső veszélyesen csúszóssá tette a repülőgép burkolatát.

A sérült oldal felé kúszott.

Hidraulikus folyadék csíkozott végig a szerkezeten.

Az aktuátor elviselte a csapást.

Leora kinyitotta a hozzáférési területet, és kipróbálta a kézi mechanizmust.

Alatta Russo lépett ki a főépületből csapatával és a elfogott célponttal.

Felnézett.

“Henderson!”

Folytatta a munkát.

“Mozgás jön az úton,” kiáltotta. “El kell mennünk.”

“Tudom.”

“Tudsz repülni?”

“Még nem.”

“Mióta?”

Leora a sérült működtetőre nézett.

Hosszabb időben, mint amilyen volt.

Lemászott a lefelé.

Russo a repülőgép mellett találkozott vele.

“Gyalog haladunk.”

Leora ránézett.

“Nem.”

Az arckifejezése megkeményedett.

“Ez a repülőgép meghibásodott. Tagadjuk és mozogunk.”

“Nem.”

“Hadnagy.”

“Hallottalak.”

“Nincs időnk erre.”

“Én sem.”

Russo közelebb lépett.

“Az én felelősségem, hogy ezeket az embereket kiszabadítsam.”

“És az enyém az, hogy ez a gép a levegőbe kerüljön.”

“Nem teheted.”

Leora szorosabban szorította a villáskulcsot a kezében.

“Akkor adj két percet, hogy bizonyítsam.”

“Nincs két percünk.”

“Tizennégy embered van, egy fogvatartott, romló idő, és kilométereken át a kitett terep innen és az alternatív kimentési pontodhoz.”

Russo állkapcsa összefeszült.

“Ez az én döntésem.”

Leora közelebb lépett, ahelyett, hogy hátrált volna.

“A földön, igen.”

A villáskulcsot a Osprey felé mutatta.

“Ez az enyém.”

Russo csapatának több tagja megállt.

A csendes pilóta a tájékoztató teremből eltűnt.

Vagy talán, gondolta Leora később, sosem volt igazán az ember, akit elképzeltek.

“Te irányítod a földet,” mondta. “Én irányítom az eget.”

Russo ránézett.

Leora folytatta.

“Vigyétek be az embereidet. Csatold be a szövet.”

Nem szólt semmit.

“És hadd dolgozzak.”

Egy hosszú pillanatig egyikük sem mozdult.

Aztán Russo a repülőgép felé nézett.

Vissza Leorához.

Valami megváltozott az arckifejezésében.

A harag megmaradt.

De mögötte bizalom volt.

“Hallottad,” szólította a csapatának. “Pakolj fel.”

Leora visszamászott a gépre.

Nem volt idő a sérült rendszer rendesen helyreállítására.

Így hát abbahagyta a próbálkozást.

Izolálta a meghibásodott szakaszt, és egy kézi megoldást alkotott, amely lehetővé tette Jenkins számára, hogy a gondot a kritikus átmenet alatt helyben tartsa meg.

Csúnya volt.

Ideiglenesen.

És teljesen az időzítéstől függ.

Amikor visszatért a pilótafülkébe, Jenkins megnézte a kézi mechanizmust.

“Mit akarsz, mit csináljak?”

“Fordítsd meg, amikor mondom.”

“Milyen gyorsan?”

“Amilyen gyorsan csak tudsz.”

“Mi történik, ha abbahagyom?”

Leora ránézett.

“Ne.”

Ez a válasz elég volt.

Mozgás jelent meg a bázis körüli körzeténél.

Russo emberei tele vannak felszerelve.

A rámpa bezárult.

Leora beindította a motorokat.

Az Iron Widow vonakodva éledt életre.

“Készen állsz?”

Jenkins megfogta a hajtóerőt.

“Nem.”

“Jó.”

Növelte az erejét.

A gép felszerelése könnyűvé vált.

“Most.”

Jenkins megfordult.

A mechanizmus ellenállt.

Mindkét kezét használta.

A gond mozdult.

Leora folyamatosan javította.

“Csak folytasd.”

“Igen.”

“Csak folytasd.”

Egy zármechanizmus kapcsolódott nehézfémes hanggal.

Jenkins majdnem összeesett a hajtó fölött.

“Zárva.”

Leora előrenyomult.

A Osprey elmászott a bázistól, és visszatűnt az időjárás alatt.

A visszaút lassabb volt.

Senki sem ünnepelt.

A repülőgépnek egyetlen működő elsődleges hidraulikus rendszere volt, több figyelmeztetés, és nagyon kevés hibatűrőképesség maradt.

Leora gyengéden kezelte.

Minden korrekció apró volt.

Minden mozdulat szándékos.

Russo a repülés nagy részét a hátul töltötte a népével.

Nem lépett elő, hogy újabb parancsot adjon neki.

Órákkal később a Camp Lemonnier fényei megjelentek a tisztulás idején.

Mentőautók sorakoztak a kifutópályán.

Leora látta őket, mielőtt felismerhette volna az emberek közöttük.