Inna már azelőtt hallotta a dugó pattogását, hogy kinyitotta volna a bejárati ajtót. Egy pukkanás, aztán nevetés, majd poharak csilingelése. Valaki ünnepelt a harmadik emeleten, és pontosan tudta, ki az.
Lassan felment a lépcsőn, kezében egy táskát Tyomka holmijával. A fia tornacipőjét, két pulóverét és dinoszaurusz pizsamáját. Artyom vitte el a fiút hétvégére, és ő összegyűjtötte az új bérelt lakásából mindent, amit elfelejtett.

“Nos, ez az igazi. A másik tortát majd magatok fejezhetitek be később.”
Tyomka elfújta mindkét tortán a gyertyákat. De csak azt ette, amelyik autós volt.
Aznap este, miután a vendégek elmentek, Inna éppen mosogatta az edényeket. A kezei máz és papírpoharak illatát árasztották. Artyom a kanapén feküdt, és a telefonját görgette.
“Láttad, mit csinált?”
“A torta? Csak segíteni akart.”
“Meg akarta mutatni, hogy a tortám nem elég jó.

”
“Túlozol.”
Inna egy halom tányért tett a mosogatóba. Az egyik bögre koccant a másiknak, de nem tört össze.
“Nem túlzok, Artyom. Tíz éve nézem ezt.”
Nem szólt semmit. Megfordítottam valamit a képernyőn. És ez a csend válasz volt – nem a leghangosabb, de a legvilágosabb.
A válás nem veszekedéssel kezdődött. Nem árulással. Nem kiabálással. Egy konyhai székkel kezdődött.
A szék az ablak mellett állt, régi, ívelt lábakkal – a nagymamájáé. Minden reggel Inna ott ült, megitta a kávéját, és a belső udvarra nézett. Juharfa, pad, három parkoló autó, és az idős szomszéd az első emeletről, aki sétáltatta a tacskóját.
Egy reggel rájött, hogy hat hónapja egyedül ült ott. Artyom korán elment, későn jött haza, vacsorát a tévé előtt evett. Beszéltek Tyomkáról, az élelmiszerekről, a villanyszámláról. Semmi más.
Nem voltak viták. Nincsenek könnyek.

Ehelyett valami más volt: lassú, mint az erózió. Minden nap egy kicsit kevesebbet. Kicsit halkabban. Kicsit távolabb egymástól.
Ő javasolta, hogy beszéljenek. Ő beleegyezett. A konyhában ültek, egymással szemben, és Inna azt mondta:
“Úgy érzem, már nem vagyunk igazán együtt. Csak egy lakást osztunk meg.”
Artyom a bögréjébe meredt. A kávé most már hideg volt, vékony réteg formálódott a felszínen.
“Talán mindenkinek így van.”
“Talán. De nem akarom, hogy a miénk olyan legyen, mint mindenki másé.”
Felnézett. Nem volt semmi neheztelés vagy meglepetés a szemében. Csak fáradtság – ugyanaz, mint az övé.
“Mit javasolsz?”
“Váljunk szét. Békésen. Háború nélkül.”
Bólintott. Nem azonnal, de bólintott. És ebben a bólintásban mindketten megkönnyebbülést éreztek, de egyikük sem mondta ki hangosan.
A válás mindössze két hónap alatt véglegessé vált. Gyerektartás Tyomának, láthatási beosztás – minden szabály szerint.

Artyom kibérelt egy műtermet Lyubertsyben, magával vitte a holmiját és a könyvek felét. Inna a negyedik emeleti lakásban lakott.
És ekkor Zhanna igazán kivirágzott.
Aznap este felhívta Artyomot, közvetlenül azután, hogy ő aláírta a papírokat. Inna tudta, mert a harmadik és negyedik emelet falai között hang szűrődött át, ha hangosan beszéltél. És Zhanna mindig hangosan beszélt.
“Pontosan! Már ideje volt! Sosem volt megfelelő neked – ezt már az elejétől mondtam.”
Hangja alulról szállt fel, átszűrődve a padlódeszkákon, mint egy huzat, amely átsurranna az ablakkereten.
“Most végre elkezdesz rendesen élni. Találsz majd valaki újat. És eladhatod ezt a lakást, megoszthatod, és ez lesz az előleged egy új helyre.”
Inna a folyosón állt és hallgatta. Nem szándékosan – csak véletlenül ott volt, hanem a hang mégis erőszakkal tört be. A tenyerét a falhoz nyomta.

A tapéta meleg volt a fűtőtesttől, pedig még csak szeptember volt, és a radiátorokat még nem kapcsolták be. A falat csak a nappal melegítette fel.
Add el a lakást. Osszátok el.
Leengedte a kezét, és Tyoma szobájába ment. Aludt, szétterülve az ágyon, egyik lába lógott le, a zoknija a lába közepéig csúszott. Az éjjeliszekrényen egy zseblámpa volt, amit éjszaka, amikor félt, felkapcsolt. Minden héten lemerültek az elemek.
Inna behúzta a takarót rá, betűrte a lábát, és lekapcsolta az éjszakai lámpát.
Add el.
Visszament a konyhába, és leült a nagymamája székébe. A kertben lévő juharfa a szélben ringatózott, és ágainak árnyékai ujjként mozogtak a mennyezeten.
Zhanna három teljes napon át ünnepelt. Nem átvitt értelemben – szó szerint.
Az első éjszaka pezsgővel és egy doboz éclairrel érkezett meg a Zinaida Pavlovnához. Inna hallotta a dugó pattanását, poharak csörgését. Aztán nevetés. Csend. Aztán megint nevetés.
A második éjszakán Zhanna hozott egy barátot – Galinát, aki szintén adminisztrátor volt, egy másik műszakból. Bort ittak, és Innáról beszéltek, mintha a falak nem is léteznének.
“Ő húzta le, tudod. Még a munkahelyen sem haladt előre, amikor vele volt.”
“Mekkora a lakás?”
“Egy kétszobás. Negyvenhét négyzetméter. És a felújításokkal nyolc [milliót] is elérhetnél.”
Inna a konyhában ült, egyetlen fülhallgatóját a füléhez nyomva, hallgatva a csendet. Azért tette be, hogy ne kelljen hallania őket. De régi volt – a bal oldali hangszóró nem működött, így a hangok még mindig eljutottak hozzá a jobb oldali falon keresztül, mint a víz, ami gézen keresztül szivárogna.
A harmadik éjszakán Zhanna felhívta Artyomot. Inna nem hallotta a beszélgetést, de látta az eredményt: Artyom aznap este tízkor üzent neki.
“Zhanna azt mondja, beszélnünk kell a lakásról. Mikor vagy szabad?”
Inna elolvasta az üzenetet, és az ujjai olyan erősen szorították a telefont, hogy a tok nyikorgott.
Ő így válaszolt: “Nincs mit megbeszélni. A lakás az enyém.”
Három perc válasz nélkül. Öt. Hét.
Aztán: “Mit értesz ez alatt?”