Inna letette a telefont, és még egy percig ült, bámulva a juharfát. Aztán felállt, és segíteni ment Tyomkának a házi feladatban. Közeledett a matek dolgozathoz, és folyton összekeverte az osztást a szorzással, mert “a szimbólumok annyira hasonlítanak, anya, őszintén.”
A második ügyvéd pontosan elmondta Zhannának, mit tett az első. A házasság előtt ajándékként kapott lakás nem részesül a felosztás alatt. Ennyi. Nincs kivétel.
Zhanna elment az anyjához, és két órán át ült a konyhában. Inna fogalma sem volt, miről beszélgetnek: azon az éjszakán a barátjánál volt, Tyomka pedig Artyomnál aludt. De másnap reggel látta az eredményt.
Zhanna az épület előtt állt. Kabát nélkül, csak farmer és pulóver, cigarettával a kezében. Tizenöt éve nem dohányzott – abbahagyta, amikor fogorvosként kezdett dolgozni, mert “a betegek észreveszik a szagot.” És mégis ott volt, dohányzott,
keze a cigarettát tartotta remegve.
“Inna.”
“Jó reggelt.”
“Várj.”
Inna megállt. A Pyaterochka bevásárlótáskája nehéz volt a karján: tej, kenyér, alma Tyomkának, és egy szivacs az edényekhez.
“Tévedtem.”
Szavai rekedten jöttek ki, mintha egész éjjel gyakorolta volna őket, és elvesztette volna a hangját.
“Miben tévedsz pontosan?”
Zhanna ránézett. A szemei vörösek voltak, és a szempillaspirálja elmaszatos volt a bal szeme alatt, sötét félholdat formálva, mint egy árnyék.
“Mindenről. Az apArtment. Te. Ahogy én… ahogy viselkedtem.”
Inna nem szólt semmit. Várt.
“Két ügyvéd is ugyanazt mondta nekem. A lakás a tiéd, és senki sem tehet semmit ellene. De nem az ügyvédekről van szó. Tegnap anyám mondott nekem valamit, ami…”
Szívott egy slukkot a cigarettájából. A füst a reggeli levegőbe szállt, keveredve a nedves aszfalt illatával.
“Anya azt mondta, hogy más balszerencséjét ünneplem.
Hogy pezsgőt nyittam, amikor a bátyám szakított a gyereke anyjával. Hogy örülök neki, miközben Tyomka éjszaka sírt, mert az apja elment. És hogy most jobban szégyelli magát miattam, mint valaha.”
Zhanna elhallgatott. A cigaretta egészen a szűrőig égett, és észrevétlenül elejtette a csikket.
“Nem tudtam, hogy Tyomka sír.”
“Tényleg sír.”
“Te… jó anya vagy, Inna. Ezt még sosem mondtam neked. De igaz.”
Inna áthelyezte a táskát a másik kezébe. A tej hideg volt, lehűtte a tenyerét a műanyagon keresztül.
“Köszönöm.”
“És a lakás a tiéd. Most már értettem. Végre értem.”
Megfordult, és a bejárat felé indult. A háta egyenes volt, de léptei kicsik és óvatosak, mintha valaki először lépne jégre.
Inna nézte, ahogy elmegy. Ezután bement az épületbe, felmászott a negyedik emeletre, és betette a tejet a hűtőbe.
Eltelt egy hónap.
Zhanna abbahagyta, hogy minden vasárnap meglátogassa az anyját. Minden máskor eljött, néha még ritkábban. Amikor végül megérkezett, a harmadik emelet csendes volt. Nem volt pezsgő, nem volt hangos beszélgetés, nem kiabáltak tanácsot a mennyezeten keresztül.
Artyom pénteken felvette Tyomkát. Vasárnap este visszahozná őt, egy hátizsáknyi cukorkával és rajzokkal. Tyomka apja képeit rajzolta: autókat, dinoszauruszokat, és egyszer az anyját is hosszú hajjal, pedig Inna haja csak vállig ért. A képen mosolygott.
Egy nap, amikor Artyom hazahozta a fiát, az az ajtónál időzött.
“Zhanna bocsánatot kért tőled?”
“Igen.”
“Nem tudtam, hogy ő… ünnepelt. Anyám utána mondta nekem. Nem engedtem volna.”
Inna az ajtófélfának dőlt. Zene szólt odabent: Tyomka bekapcsolt valamit a táblagépén, és vidám, érthetetlen hangok töltötték be a szobát.
“Artyom, tíz évig nem engedtél meg sok mindent. Ne kezdj most.”
Lesütötte a szemét.
Bólintott. Megfordult, és lementem a lépcsőn. A második és harmadik emelet közötti pihenőnél megállt, mintha mondani akarna valamit. De nem tette.
A harmadik emeleti ajtó zárva volt. Csend volt mögötte.
Aznap télen Inna felújította a lakást. Nem azért, mert Zhanna valaha is tanácsot adott, hanem mert a konyhai linóleum végre átkopott, és a szürke, hideg beton alatta kikandikált.
Kiválasztott új csempéket. Meleg, terrakotta, matt felülettel. A szerelő, egy idősebb férfi, akinek piros, kicserepesedt a keze és szokása volt az ajkát csapkodni, két nap alatt befejezte a lerakást.
“Ezek jó csempék,” mondta, miközben összepakolta a szerszámait. “Legalább húsz évig kitartanak.”
“Jó.”
Húsz éve. Tyomka húsz éves lesz-kilenc. Egy felnőtt. Talán családdal. Vagy talán egyedül. Mint a nagymama.
Inna mezítláb sétált át az új csempéken. Meleg. Kissé durva tapintású. Pont jó.
Az ablakpárkányon állt a nagymamája csészéje. Fehér, kék peremmel, egy repedéssel a nyélen, amit Zoya Grigorjevna szurkasztott szülembesztővel a kilencvennyolc évében, és azóta nem nyúlt hozzá. Inna minden reggel teát töltött bele. Nem ivott belőle: a tea kihűlt, és a mosogatóba öntötte. Csak tovább öntötte.
Tyomka zokniban rohant be a konyhába, átcsúszott az új csempéken, és nekiütközött egy széknek.
“Anya, még mindig csúszós itt most?”
“Csúszós.”
“Menő!”
Visszafutott. Hangos csattanás hallatszott a szobából – valami leesett.
“Jól vagyok!” kiáltotta.
Inna mosolygott. Hosszú idő után először érezte könnyednek a mosolya. Semmi erőfeszítés, semmi ok. Csak úgy.
Tavasszal Zhanna hívott. A hangja másnak szólt – halkabbnak, egyenletesebbnek, a szokásos él nélkül.
“Inna, kérdezni akartam. Tyomka születésnapja közeleg. Jöhetek?”
“Meg tudod csinálni.”
“Nem hozok tortát.”
Inna nevetett—egy gyors kitörés, egy lélegzet.
“Hozhatod magaddal.”
“Nem. Hozok egy ajándékot. Egy igazi. Egy építődíszlet vagy egy könyv. Mit szeret mostanában?”






