Inna tíz éve várta ezt a beszélgetést. Nem pontosan ezt a beszélgetést, hanem azt a pillanatot, amikor végre ki kell mondania azt, ami már az elejétől nyilvánvaló volt, de senkit sem érdekelt.
Elővett egy mappát a szekrény felső fiókjából. Egy barna mappa nyakkendőkkel – a nagymamájáé. Belül az ajándékozási okirat, az ingatlankönyvi kivonat, a tulajdoni lap másolata. Mindez az ő nevében. Inna Sergeevna Larionova. Larionova, nem Kudryavtseva. Nem változtatta meg a vezetéknevét a házasság után. Ez régebben Zhannát is zavarta.
Lefotózta az első oldalt, és elküldte Artyomnak.
Egy percen belül jött a hívás.
“Mi ez?”
“Egy ajándékozási okirat. A nagymamám 2012-ben adta nekem a lakást. Mielőtt összeházasodtunk.”
“Én… Nem tudtam.”
“Tudtad, Artyom. Mondtam már, amikor először költöztünk össze. Azt mondtad: ‘Nos, ez jó, akkor nem lesz szükségünk jelzáloghitelre.'”
Csend. A telefonba lélegzettE,

lélegzete gyors és sekély, mintha épp több emeletet mászott volna meg.
“Zhanna azt gondolja…”
“Zhanna azt gondolhat, amit akar. A lakást a házasság előtt ajándékba adták nekem. Ez az én személyes tulajdonom, nem része a közös vagyonunknak. Egyetlen bíróság sem fogja osztani.”
Nem válaszolt. Inna hallotta a tévét a háttérben—valami műsor, tapsviharral.
“Nem akartam… Zhanna az.”
“Tudom, hogy Zhanna. De te felnőtt vagy, Artyom. Legalább ellenőrizhetted volna, mielőtt bármit írtál.”
Ismét elhallgatott. Aztán halkan azt mondta:
“Sajnálom.”
Inna lehunyta a szemét, és két ujjával megcsípte az orrnyergét.
“Pénteken elhozod Tyomát, ahogy megbeszéltük?”
“Igen. Hatkor.”
“Jó.”
Letette a telefont, és elrakta a mappát. A kötelékeket a nagymamája csomója húzta szorosan – olyan, amit Zoya Grigorijevna minden mappán, minden csomagon, minden ajándékon használt.
De Zhanna még nem végzett. Zhanna sosem fejezte be.

Ez volt a fő tulajdonsága: sosem állt meg ott, ahol a legtöbben vonalat láttak.
Másnap megjelent Inna ajtajánál. Nincs hívás előre. Három rövid, követelőző csengő csengő, mint egy postás ajánlott levéllel.
Inna kinyitotta az ajtót. Zhanna bézs kabátban állt a küszöbön, pontosan úgy nézett ki, mint aki eltökélten rendezi a dolgokat.
“Beszélnünk kell.”
“Miről?”
“A lakásról.”
“Artyommal már beszéltünk.”
“Artyom túl puha. Nem mondja el, amit kellene. Megteszem.”
Inna az ajtófélfának dőlt, nem hívta be. A sült krumpli illata szállt ki a lakásból – éppen vacsorát készített, az olaj épp csak kezdett sisteregni a serpenyőben.
“Na, beszélj.”
“Artyom tíz évig élt itt. Pénzt fektetett ebbe a lakásba. Felújítások, háztartási gépek, bútorok. Joga van részesedéshez.”
“Nem.”
“Mit értesz az alatt, hogy nem?”
“A lakást ajándékba kaptam az esküvő előtt. A felújítást az én pénzemből fizettem,

mert Artyom akkoriban négy hónapig munkanélküli volt. Együtt vettük a háztartási gépeket – ha akarja, ő viheti a mosógépet. A bútorok a nagymamámé. Vagy inkább az enyémet.”
Zhanna pislogott. Gyorsan, többször is, mintha ki akarná törölni a jelenetet maga előtt.
“Nem hagyhatod csak úgy semmivel.”
“A lelkiismeretével hagyom, Zhanna. Ez több, mint amit elhagy tőlem.”
“Mit jelent ez?”
“Ez azt jelenti, hogy az exférjem nem mondhatta a nővérének, hogy hagyjon békét tíz évig. És tíz évig hallgattam. De a válás, többek között, azt jelenti, hogy már nem kell csendben maradnom.”
Zhanna kinyitotta a száját. Becsuktam. Újra kinyitottam.
“Beszélek egy ügyvéddel.”
“Csak rajta. Itt a kataszteri számom, ha szükséged van rá.”
Inna fejből mondta el a számot. Tizennégy számjegy. Már huszonhárom éves kora óta kívülről tudta, attól a naptól kezdve, hogy a nagymamája az asztalra tette a dokumentumokat.


Zhanna megfordult, és lement a lépcsőn. A sarkai élesen és dühösen csapódnak a lépcsőkön, mint egy metronóm, amely elvesztette a ritmusát.
Inna becsukta az ajtót, és visszament a krumplihoz. Az olaj már füstölni kezdett. Ő Lejjebb vettem a hőt, mindent megkevertem egy spatulával, és elővettem egy tányért.
A kezei már nem voltak hidegek.
Egy héttel később Zhanna ügyvédet talált. Inna csak Zinaida Pavlovnától tudta meg, aki este hívott, hangja halk volt, mintha takaró alól hívna.
“Inna, szerettem volna tudatni veled. Zhanna ügyvédhez ment.”
“És mit mondott az ügyvéd?”
“Azt mondta, nincs esély. De nem hitt neki. Elment megnézni egy másodikat is.”
Inna leült egy székre az ablak mellett. A juharfa kint már sárgult el: a levelek nehezek voltak, nedvességtől duzzadtak, és ekkor az egyik letört, lefelé spirálozott, és egy ezüst Logan motorháztetejére esett.
“Zinaida Pavlovna, miért hívsz engem?”
“Mert szégyellem magam.”
Egy csend következett. Inna hallotta, ahogy anyósa óvatosan lélegzik a telefonba, mintha félne megzavarni a levegőt.
“Tudtam, hogy a lakás a tiéd. Artyom már régen mondta nekem. De Zhanna… Nem vitatkoztam. Azt gondoltam, miért lenne nehezebb? Zhanna mindig is nehéz volt, tudod. Gyerekként ilyen volt. Sosem volt elég neki. Nem elég figyelem, nincs elég hely, semmi sem elég.”
“Tudom.”
“De ez nem mentség. Korábban kellett volna elmondanom neki az igazat. A válás előtt. Mielőtt mindez megtörtént volna.”
Inna csendben maradt. A szomszéd lakásában fúró szólt – magas hangú és éles, olyan zaj, amitől fáj a fog.
“Nem a te hibád, Zinaida Pavlovna. Csodálatos nagymama vagy Tyomkának. Ez a legfontosabb.”
Az anyósa röviden zokogott, mintha elcsuklott volna.
“Köszönöm.”
“Nem kell megköszönnöd.”