**1. rész**
Teljes
maradj első rész: Harincegy lent
A hideg hullám január harmadik hetében ért.
Saskatchewanból kedden este jött le, mint egy tehervonat. Szerdára reggelre a Bismarcki rádió harmincegy alatt, Harvey keleti oldalán lévő farmutakon szólt. Ötvenöt mélyen a széllel. Az a fajta hideg, ami az első lélegzetvételnél befagyasztja az orrlyukaidat, és az autó ajtókilincse megégeti a mezíszt ujjaidat.
Olyan hideg, ami itt kint öl embereket.
Anya szerdán este nem vette fel a telefonját.
Eleinte nem aggódtam sokat. Nyolcvankettő. Elalszik a székében, miközben nézi, ahogy Lawrence Welk ismétléseket közvetít a közműsoron. Néha a hálószobában hagyja a telefont, és nem hallja, hogy a nappaliból csörög.
Kilenckor újra hívtam. Aztán kilencfél perckor.
Semmi.
Csütörtök este nem válaszolt megint. Hatszor
hívtam. Hét. Felhívtam a Schmidteket, a legközelebbi szomszédait, két mérfölddel lejjebb a kavicsos úton. A vonaluk zsúfolt volt. Újra hívtam. Még mindig elfoglalt vagyok.
A bismarcki konyhámban álltam, a telefonommal a kezemben, és a szívem hevesen vert.
A férjem, Steve, szántőt vezet Burleigh megyében. Hideg időszakban nem jönnek haza. Kedd délután óta kint volt, a megyei műhelyben a teherautója fülkéjében aludt, nyitva tartotta az utakat.
Felhívtam.
“Menj,” mondta. “Nem tudok elmenekülni. Vegyük a Suburban-t. Töltsd fel a tartályt Washburnben. Vidd el a vészhelyzeti készletet és a plusz takarót. Hívj, ha odaérsz.”
“Steve—”
“Menj, Connie,” mondta. “Végig imádkozom.”
Így egyedül hajtottam ki Bismarckból.
Száztizenöt mérföld. Észak felé a 83-as főúton, majd kelet felé a 200-as úton Turtle Lake-en és McClusky-n keresztül. Az ég fekete és hatalmas volt, tele csillagokkal, amelyek olyan élesek, hogy úgy néztek ki, mintha törött üveg lenne. Az út mindkét oldalán lévő hó kéken világított a fényszórómban.
Végig egy másik autót is elmentem.
Második rész: A farm
A farm Harvey-től keletre tizenkét mérföldre található, Észak-Dakotában. Nyolc mérföldre a lelátótól egy kavicsos szakaszvonalú úton, amit a megye talán hetente egyszer szánt télen.
A nagyapám 1912-ben birtokba alapította. Háromszázhúsz hold búza, napraforgó és legelő. Egy fehér, kétszintes parasztház zöld redőnyökkel. Egy piros pajta, amelynek tetejét az északi végén bedőlt. Egy caragana és kőrfák menedékövezete, amit a nagymamám a szél ellen ültetett.
A ház mellett pedig egy nagy fehér propán tartály betonblokkokon.
Ötszáz gallon. Olyan formában, mint egy hatalmas tabletta.
Itt nincs földgáz. Soha nem volt ilyen.
Wells megyei minden farmházat propánnal, üzemanyaggal vagy fával fűtik. A szövetkezeti teherautók egész télen a kavicsos utakon hajtanak, tartályokat töltve. Ha a tartályod kimerül, a kazán is kiáll. Ha a kazánod 30 foknál kiáll, a csövek pár óra alatt megfagynak.
És aztán megteszed.
Tizenegy húszkor beálltam a farm udvarába.
A kerti lámpa égett. Ez valami volt. A konyhaablak sötét volt.
A hátsó ajtónál parkoltam. Elővettem a zseblámpámat és a takarómat. Kijöttem.
A hideg úgy csapott le, mint egy fal. Könnyek lettek, a könnyek megfagytak a szempilláimon, mielőtt három lépést tettem volna.
A konyhaajtó nyitva volt, ahogy mindig odakint van.
Kinyitottam. Beléptem.
Nincs kazán zúgás.
Ez volt az első, amit észrevettem. Az a farmház 1987 óta ugyanazzal a kemencével rendelkezik. Hangos. Úgy morajol a pincében, mint egy alvó állat. Egész télen néhány percenként hallod, be-kikapcsolva.
Nem futott.
Csak az óra.
A régi Westclox a konyhaasztal fölött lévő falon. Az, amiben az arcán kakas volt, amit apa 1970-ben vett a Harvey barkácsboltban. Ketyegés.
Ez volt az egyetlen hang a házban.
Láttam a lélegzetemet a konyhában.
Harmadik rész: A fotel
Átsétáltam a konyhán a nappaliba. A csizmám hagyott havat a linóleumon.
A nappaliban találtam meg.
Apa régi foteljében aludt.
A barna La-Z-Boy az ablaknál. Azt, amiben a jobb karon repedt vinyl van, és a kar, ami beragad. Apa minden este ott ült abban a székben harmincnégy éven át. Miután meghalt, anyám ott kezdett ülni.
Hosszú barna téli kabátját viselte.
A gyapjú is. A nagy gombokkal és a műszőrme nyakörvvel. Azt, amit 1995 óta minden télen visel templomban. Egészen az álláig cipzárt és gombolva.
Egy kötött kalapot húzott le a fehér haján. Piros és zöld, tetején egy pompon. Az unokahúgom két karácsonyja készítette neki a szót.
A horgolt afgán az ölében volt. A narancssárga, barna és arany aranyat, amit Heinz nagymama készített 1974-ben.
A kezei összekulcsolva voltak a tetején. Kötött kesztyűben.
Az ablakok belső oldalán fagy volt.
Kívülről nem. Belülről. A nagy ablakot a fotel mögött fehér jégtollakkal borították, olyan sűrű, hogy nem láttad át a kerti fényt.
A piros parkámban álltam az ajtóban.
Még mindig a kezemben vannak az autókulcsok. Hó olvadt a vállamon. A zseblámpám a padlóra mutatott.
Nem tudtam mozogni.
Egy hosszú, szörnyű pillanatig nem tudtam, hogy lélegzik-e.
Aztán láttam, hogy az afgán megmozdul. Csak egy kicsit. Fel-le.
Kiengedtem egy sóhajt, amit nem is tudtam, hogy visszatartok.
Megnéztem a termosztátot a folyosó melletti falon.
Egy régi Honeywell. Kerek. Bézs. A kis nyíllal a hüvelykujjaddal fordulsz. 58-at
írt.
Ez volt a helyszín. A nyíl 58-ra mutatott.
A kis higanyhőmérő alatta, ami a szobahőmérsékletet mutatja, 51-et mutatott.






