“Anya, az akvatúra öt százaléknál,” mondtam. “Itt ötvenegy fok van. Kabátban alszol.”

“Jól vagyok,” mondta.

“Nem vagy jól. A kezeid olyanok, mint a jég.”
Megfogtam a kezét az enyémben. Még a kötött kesztyűn keresztül is fagyos volt.

“Pam férje hátműtéten esett át,” mondta anya. “Szeptemberben. Tudtad ezt?”

Tudtam ezt. Mark két korongot repített, miközben a gabonyagergőt emelte fel a liftben. A Trinity-nél végeztek műtétet, Minotban. Pam említette ezt a hálaadáskor.

“Azóta nem dolgozik,” mondta anya. “Egy napot sem. A liftnek nincs rokkantsági ellátása. Azért élnek, amit Pam a klinikán keres.”

Lenézett a kezeire, amelyek az én kezemben voltak.
“Pam szerint idén nagyon drágás a propán,” mondta halkan anya.
Próbált mosolyogni.
“Nem bánom, hogy menő,” mondta.

Hetedik rész: A telefonhívás
Nem vitatkoztam vele.
Nem volt időm. Majdnem éjfél volt. A tartály öt százalékos volt. A kazán bármelyik pillanatban végleg leállt.

Próbáltam a Harvey-i kooperatív helyet. A munkaidőn kívüli sor. Felvételre ment.
Újra hívtam. És még egyszer.

12:40-kor egy férfi válaszolt. Álmos. Bosszúsan.
“Harvey Farmers Co-op, sürgősségi vonal.”

“Ő Connie Weber,” mondtam. “Az anyám Elsie Heinz. A várostól keletre, a 64. utcán. A tartálya öt százalékon van. A kazánja alud. Nyolcvankettő van.”

Szünet volt a vonalon.
“Elsie Heinz,” mondta a férfi. “Art Heinz felesége?”
“Igen.”

“Asszonyom, ő Duane Kessler,” mondta. “Huszonkét éve vezetek propánnal. Ismertem az apádat.”
A hangja megváltozott. Már nem volt álmos.

“Jól van?” kérdezte. “Meleg van?”
“Kabátjában és kalapjában van,” mondtam. “A házban 51 fok van.”

Duane egy pillanatig nem szólt semmit.
“Ma este nem tudom kivinni a teherautót,” mondta. “Az utak bezáródnak. A megye csak reggel fogja a 64. utcát szánni. Első dolgom után ott leszek. Amint át tudok jutni.”

“Köszönöm,” mondtam.

“Addig is,” mondta Duane, “csökkentsd a termosztátot ötvenötre. Tudom, hogy ez őrültségnek hangzik. De így tovább tart, ami maradt. Vidd be a legmelegebb szobába. Csukd be a többi szoba ajtaját. Van térmelegítő?”

“Nem tudom.”

“Nézz a pincébe,” mondta Duane. “Art mindig tartott egyet lent. Egy kis elektromos. A kútszivattyúhoz.”

Megtaláltam.
Egy kis elektromos fűtőtest, narancssárga fényrel. Dusty. A vízlágyító mögött.

Felvittem az emeletre. A bedugást apa fotelje mellé csatlakoztattam. Becsuktam a konyha, a folyosó és az étkezőbe vezető ajtókat.
Szorosabban behúztam az afghánt anyám lábai köré. Levettem a piros parkámat, és rá is tettem.

Aztán leültem a padlóra a széke mellé, hátam a bakelitelnek, és nem aludtam.

Nyolcadik rész: Reggel
Hétkor a megyei szántó lement a 64. utcán.
Hallottam, mielőtt láttam volna. A penge kavicson karcolása. A narancssárga fény villogott a fagyos ablakokon.

Tíznegyvenkor újra felhívtam a szövetkezetet. Ezúttal a főiroda.
válaszolt egy nő. Marlene. Ő a Harvey szövetkezet recepciójában dolgozik, mióta középiskolás voltam.

“Connie Heinz!” mondta. “Duane mondta nekem. Most éppen bepakol. Hogy van anyád?”
“Hideg,” mondtam.

“Kérdeznem kell valamit, Marlene,” mondtam. “A fiók. Anya propánszámlája. Kinek a neve van?”

Egy szünet következett.
“Pam nevén van,” mondta Marlene. “Pamela Ruff. Ő szervezte be, miután apád meghalt. Ő a számlázó kapcsolattartó.”

“Megváltoztathatom ezt?”

Még egy szünet.
“Nos,” mondta Marlene lassan. “A fióknak csak egy név kell a számlázáshoz. Aki felelős a fizetésekért. Ha Pam beleegyezik, vagy ha csak egy újat szeretnél nyitni a saját nevedre, és bezárni az övét, megtehetjük.”

“Újat akarok nyitni,” mondtam. “Az én nevemre. Ma.”

Marlene nem kérdezte, miért.
Harminc éve dolgozott a Harvey szövetkezet recepciójában. Mindenféle családi problémát látott.

“Rendben, drágám,” mondta. “Én szervezem.”

Őszinte leszek.
Pam a nővérem. Anya könyörgött, hogy ne kezdjem el vele. A propáncégnek csak egy névre volt szüksége a számlán.
Én tettem az enyém.

Kilencedik rész: A sofőr
A versenyző két ponttal jött ki.
Duane Kessler. Hatvanegy éves, szürke szakállal, Harvey Hornets harisnyával és harminc év észak-dakotai szél miatt vörös arccal. A nagy fehér propános teherautót a kertben lévő tartályhoz hajtotta.

Kiszállt, és odament a hátsó ajtóhoz.
Kopogott.

Anya válaszolt. Barna kabátjában. A piros-zöld kalapjában.

Duane ránézett, és levette a harisnyáját.
“Mrs. Heinz,” mondta. “Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb idejönni.”

“Ó, Duane,” mondta anya. “Nem kellett volna kijönnöd ebben. Nem olyan hideg itt bent.”

Duane átnézett rajta. A konyhaablakok fagyára.
Nem szólt semmit. Csak bólintott, és visszament a teherautójához.

Nyolcvan százalékra töltötte be.
Háromszázhetvenöt gallon. Két dollár kilenc centért gallononként.

A jegyet a hátsó ajtóhoz vitte. Átadta nekem.
375 gallon. $2.09/galon. $783.75.

Hétszáznyolcvannégy dollárt tettem a kártyámra.
Pont ott anyu konyhájában. A pultnál állva. Duane egy kis kártyaolvasón futtatta, amit a kabátzsebében hordott.

Aztán megkérdeztem tőle valamit.
“Duane,” mondtam. “Fel tudod tenni a tartályt teljes kapacitásra?”

Rám nézett.
“Tele marad?” mondta anya. “Mi az?”

“Ez egy program,” mondta Duane. “Automatikus kiszállítás. Felszereltünk egy kis monitort az akváriumra. Ez jelet küld az irodának. Amikor a százalék harminc százalékra csökken, kijövünk és feltöltjük. Nem kell hívnod. Senkinek sem kell emlékeznie.”

Rám nézett.
“A számlázónak számlázik” – mondta. “Minden alkalommal.”

“Tedd fel full-re,” mondtam. “Az én nevemre.”

Duane lassan bólintott.
“Igen, asszonyom,” mondta.

Most figyelik a tartályt. Senkinek
sem kell emlékeznie.