Az ügyvéd neve Tamara Borisovna volt. Az ötvenes éveiben járt, láncra kötött szemüveget viselt, és úgy beszélt, hogy az ember jegyzetelni akart volna.
“Ki vette a lakást?”
“Együtt vettük. De az első előleget—kétmillió-négyszázat—kifizettem a nagymamám tulai lakásának eladásából származó pénzből.”
“Vannak dokumentumaid?”
“A nagymamám lakásának adásvételi szerződése. Egy számlakivonat a számláról. Az eladó számlájára történő átutalás.”
“Volt jelzáloghitel?”
“Volt. Tavaly kifizettük. Kifizettem. A szülészeti tőkémmel és a saját megtakarításaimmal.”
Tamara Borisovna levette a szemüvegét, a blúza szélével letörölte, majd visszatette a kezébe.
“Volt házassági szerződésetek?”
“Nem.”
“Most már meg fogod. Nem házassági szerződés, mivel elválsz. Hanem egy megállapodás a vagyon felosztásáról. Ha a férjed önként aláírja, elkerülheted a bíróságot.”
Akkor Lena nem hitte, hogy Andrei aláírja. De Tamara Borisovna olyan ember volt, aki olyan dolgokat tudott, amiket mások nem.

Vagy nem akarták tudni.
“Most érzelmes most,” mondta, miközben ismét levette a szemüvegét. “Szerelmes. Bűntudata van. Egy hónap múlva fel fog hívni, és békésen akarja rendezni a dolgokat. Akkor hozod fel.”
És pontosan ez történt.
Andrei áprilisban hívott. A hangja bűntudatosan csengett, azzal a különleges rekedtséggel, ami mindig volt, amikor ideges volt.
“Lena, beszélnünk kell. A lakásról. Misháról.”
“Gyere át.”
Este jött. A konyhában ült, a szokásos helyén az ablak mellett. Lena észrevette, hogy lefogyott. Az arccsontjai hangsúlyosabbak voltak, és az inge bővebb volt. Ez egy új ing volt. Úgy döntött, nem gondol erre.
“Nem akarok háborút,” mondta.
“Én sem.”
“Mishának veled kellene élnie. Hétvégén viszem el. Fizetek gyerektartást, amennyit csak kell.”
“És a lakás?”
Megdörzsölte az orrnyergét. Ez az egyetemi első évéből szokás. Amikor nem tudta, mit mondjon, mindig dörzsölte az orrát,

mintha ott viszketne.
“Nos, a lakás megosztott, ugye?”
“Kifizettem az első előleget. Lezártam a jelzálogot. A felújítást magam fizettem.”
“Lena.”
“Itt a megállapodás. A lakás nálam és Mishával marad. Feladod a részedet. Cserébe nem megyek az autód után, és nem nyúlok a számládhoz.”
Elolvasta. Lapoztam. Olvasd el újra.
“Ez igazságos?”
“Csak.”
Csend egy teljes percig tartott. Talán másfél perc. A falon lévő óra nem ketyegett, így Lena nem tudta a szokásos módon követni az időt. A hűtő zümmögött a sarokból. Kint egy autó haladt el, és a fényszórók végigsöpörtek a mennyezeten.
“Rendben,” mondta Andrey. “Add ide a tollat.”
Jelelte. Mindkettő másolat. Leírtam a dátumot. Visszatette a tollat az asztalra, és kinéztem az ablakon.
“Néha beengednek? Tudod, csak Mishkát akartam látni. Itt.”
“Természetesen. Csak hívj előre.”
Bólintott. Felkelt. Ugyanabban a húsz másodpercben állt a bejáratnál,

szeme a padlón volt. Aztán elment. Ezúttal gyorsabban sikerült megkötnie a bal cipőjét, mint a Így van.
Galina Petrovna lassan olvasta a szerződést. Kétszer újraolvasta az első oldalt, közelebb tartva a papírt a szeméhez. Nem volt hajlandó szemüveget viselni – pedig rossz volt a látása. Lena tudta ezt. Mindenki így volt. De Galina Petrovnának azt mondani, hogy szemüvegre van szüksége, ugyanaz volt, mintha azt mondaná neki, hogy öreg. És ez háborút jelentene.
A vízforraló lehűlt. A sípja már rég elhalványult, és a konyhát az a különleges csend töltötte be, ahol hallani lehetett a régi linóleum ropogását a lábad alatt.
“Ez hamisítvány,” mondta az anyósa.
“Közjegyzői oklevéllel van hitelesítve. Az ügyvédnek van egy példánya. Van egy példány Rosreestrrel is.”
“Nyomás alatt írta alá.”
“Saját akaratából írta alá. És tiszta elmével.”
Galina Petrovna eltolta a papírt.

Az ujjai enyhén remegtek, és elrejtette a kezét az asztal alá. De Lena észrevette. Mindig észrevette a kezeket. Ez egy szokás volt a tíz év masszőri munkája során – úgy tudta olvasni a testet, ahogy mások az arcot.
“Átverted őt.”
“Nem.”
“Kihasználtad a helyzetet.”
“Megvédtem magam és a fiamat.”
“Ez az én Andryushám lakása!”
Galina Petrovna hangja fél tónussal emelkedett. Egy kiabálás sem. Sosem kiabált. De a konyha levegője mintha összeszorult volna.
“Ez régen egy lakás volt, amit a nagymamám pénzéből vettek, egy jelzáloghitelből, amit én fizettem ki,” beszélt Lena egyenletesen, lassan, miközben három hete gyakorolt a tükör előtt, készülve erre a beszélgetésre, ami előbb-utóbb elkerülhetetlenül megtörténik. “Most már az én lakásom. Törvény szerint.”
“Törvény szerint. Törvény szerint! De mi lesz a tisztességgel?”
“Ha a tisztességről beszélünk, a fiad elment egy másik nőért, és elhagyta a gyermekét.”
Csend.
Ugyanaz a csend, ami akkor jön, amikor valaki végre kimondja azt, amit mindenki tudott, de senki sem mert megszólalni.
Lena emlékezett, hogy találkozott Galina Petrovnával. Nyolc évvel ezelőtt, egy kávézóban a Liteyny-n. Andrey elvitte őt az anyjához, és Lena azt a ruhát viselte, amit a legelegánsabbnak gondolt: sötétzöldet, hátul gombolva. A haja beállított volt, és a nagymamája kis smaragdzöld fülbevalóit viselte.
Galina Petrovna végigmérte őt tetőtől talpig. Nem gyorsan. Lassan, módszeresen, ugyanazzal az értékbecsléssel, amit egy boltban adnál, miközben eldöntöd, megéri-e a pénzed.
“Gyönyörű ruha,” mondta. “De a zöld nem áll jól neked. Te nyári típus vagy. Kéket kellene viselned.”
Andrey nevetett. Lena is. Akkoriban ez viccesnek tűnt. Egy erős személyiségű anyós – ez előfordul. Meg lehet szokni.
Kiderült, hogy nem tudtál hozzászokni.