Minden látogatás Galina Petrovna részéről vizsgának tűnt. A lakás tisztasága. A gyerek súlya. Ami a hűtőben volt. Hogyan akasztották fel a mosást. Lena csak a harmadik látogatás után tudta meg, hogy rosszul akasztja a ruhákat: állítólag a párnahuzatokat a sarknál meg kell nyújtani száradni, különben összezsugorodnak.
“Az én anyám így csinálta, és az ő anyja is,” mondta Galina Petrovna olyan hangnemben, mintha a természet megtörhetetlen törvénye lenne.
Amikor ez megtörtént, Andrey egyszerűen elment. Ez volt a fő képessége: elmenni. Elhagyni a szobát, elhagyni a beszélgetést, elhagyni a co-tnflict. Elhagyni a családot.
Lena ezt nem vette észre azonnal. A megértés lassan kúszott rá, mint a víz a kádban, amikor elfelejted elzárni a csapot. Először a bokáig. Aztán térdre. Aztán derékig állsz, és azon töprengsz: hogyan kerültem ide?
Galina Petrovna felállt az asztaltól.
Fel-alá járkálta a konyhát: négy lépés egy irányba, négy lépés hátra. A konyha kicsi volt, mindössze hét négyzetméter, és az anyósának sikerült teljesen megtöltenie.
“Beszélek Andreyjel. Bíróság elé visz.”
“Ez az ő joga. De a megállapodást önkéntesen és közjegyzői hitelesítéssel írták alá. Tamara Borisovna, az ügyvédem szerint szinte lehetetlen vitatni.”
“Tamara Borisovna! Szóval van ügyvéded! Mindent megterveztél!”
“Én terveztem az életemet, Galina Petrovna. Nyolc év után először.”
Az anyósa megállt az ablaknál. Kint volt az udvar: hinták, egy pad, egy nyárfa hámló kérggel. Mishka olyan magasra lendült ezeken a hintákon, hogy Lena lélegzete minden alkalommal elakadt.
“Nincs jogod elvenni tőlem az unokát.”
“Nem viszem el tőle. Gyere meg, amikor csak akarsz. Hívd fel. Vidd el hétvégére. De nem fogsz itt élni.”
“Én vagyok a nagymamája!”
“És te mindig a nagymamája leszel.
De ez a ház, ez a konyha, ez az asztal, ahol Mishka a házi feladatát végzi – ez az én terem. Az egyetlen, ami van.”
Lena halkan mondta ezt. Nem egészen suttogás, de majdnem. És ez a csend tette Galina Petrovnát elhallgatásra.
A csendben hallani lehetett a szomszédok mosógépének zúgását a falon keresztül. Egy ritmikus, monoton hang. És valahonnan felülről zene szólt – egy rádió, egy régi dal, a szavak nem érthetőek, csak a dallam hallatszott át.
Lena nem mindig volt ilyen.
Huszonöt évesen csendes, egyetértő volt, olyan nő, aki azt mondja, hogy ‘rendben van’, még akkor is, ha nem az. Tulában nőtt fel, egy előregyártott kétszobás lakásban, édesanyjával és nagymamájával. Az apja akkor távozott, amikor négyéves volt. Anyja ápolóként dolgozott egy klinikán, a nagymamája vezette a háztartást, és két dolgot tanított neki: tűrni és soha ne panaszkodni.
Lena jól tanult. Legjobb jegyek.
Elviselte, hogy osztálytársai ugratják a szemüvege miatt. Elviselte az első barátját, aki mindig elfelejtett visszahívni. Elviselte a főnökét az első munkahelyén, aki olyan hangosan kiabált, hogy a falak megremegtek. Elviselte Andreyt, aki nem kiabált, de még rosszabbat tett: csendben maradt, amikor beszélni akart.
És elviselte Galina Petrovnát. Egészen addig, amíg el nem fogyott a türelme.
Nem fogyott el egyszerre. Nem egy mondat után. Egyszerűen kiszáradt, ahogy a víz egy kútban száraz nyáron szárad. Tegnap víz volt. Ma leengeded a vödröt, és üres.
Ez januárban történt, egy hónappal Andrei távozása előtt. Galina Petrovna bejelentés nélkül jelent meg, ahogy mindig is tette. Bement, levette a csizmáját, és egyenesen a konyhába ment. Mishka az asztalnál ült, festett. Akvarellet használt egy nagy papírlapon, a nyolcas ecsettel – azzal, amit Lena vett neki egy művészeti boltban a Nyevszkijben.
“Megint festek,” mondta Galina Petrovna a “szia” helyett. “Andrei már a korában sakkozott.”
Mishka felnézett. A nagymamájára pillantott. Aztán az anyjára. És beállította az ecsetet dsaját.
Ez volt a pillanat. Az ecsetet, amit egy hétéves fiú tett le, csak azért, mert a nagymamája azt mondta neki, hogy a festménye nem számít. A kefe hegye nedves volt, és egy folt maradt az asztalon. Kék, kicsi és egyenetlen a széleken.
Lena akkor nem szólt semmit. Megvárta, amíg az anyósa elmegy. Lefektette Mishkát. Aztán bement a konyhába, és húsz percig állt a mosogató mellett, csak bámulva azt a kék foltot.
Másnap időpontot kért egy ügyvédhez.
“Megváltoztál,” mondta Galina Petrovna.
Az ablak melletti széken ült, kezeit az ölében összefonta. A bőrönd a folyosón állt, bézs oldala a konyhából az ajtón át látszott rajta.
“Igen.”
“Korábban nem voltál ilyen.”
“Régen más voltam. Ez igaz.”
“Valaki megtanította neked ezt? Az a jogászod?”
Lena leült az anyósával szemben lévő asztalhoz. Közöttük egy csésze hideg teával, egy tányér Mishka pirítós morzsákkal, és egy kék dossziét.
“Mishka tanított meg.”
“Mishka?”
“Letette az ecsetét. Januárban. Mert azt mondtad, a festés nem fontos. És rájöttem, hogy ha nem hagyom abba, minden alkalommal leteszi az ecsetét, amikor valaki azt mondja neki, hogy az élete nem számít.”
Galina Petrovna pislogott. Gyorsan. Kétszer. Nem a könnyektől – csak a meglepetéstől.
“Nem erre gondoltam.”
“De ezt hallotta.”
“A gyerekek mindig félreértik a dolgokat.”
“A gyerekek mindent pontosan értenek.”
Ismét csend. A mosógép a szomszéd szobában leállt. A zene fent is abbamaradt. Csak a hűtő zúgása maradt – és valahol odakint, távolban a kukás teherautó jelzése.






