Leült az asztalhoz, elővett egy vázlatfüzetet, és egy üres oldalra lapolt. Talált egy ceruzát az iskolai nadrágja zsebében. Miközben a syrniki felmelegedett, Mishka elkezdett rajzolni: gyors mozdulatokat, magabiztos vonalakat. Egy kabátos nőt rajzolt, aki egy bőröndöt húzott.
“Ki az?” kérdezte Lena.
“Még nem tudom. Valami utazó, gondolom.”
A mikró sípolt. Felkelt, elővette a syrnikit, és ráöntött egy kis tejfölt. Visszatért a rajzához, és hozzáadta a szelet: ferde vonalak száguldottak végig az oldalon.
Lena figyelte a kezét. Az ujjai vékonyak, hosszúak, fürgék voltak. A nagymamája kezei. De amit azok a kezek csináltak, az teljesen az övéi volt.
Az asztalon a januári ecset halvány kék foltja sosem mosódott le. Lena már rég abbahagyta a próbálkozást. Néha, amikor letörölte az asztalt, ujjával végigsimította rajta. Kicsi, egyenetlen, kék. Mint az a pont, amikor egy új élet kezdődött.


Este Andrey hívott.
“Anya azt mondta, kidobtad.”
“Nem dobtam ki. Egyszerűen nem engedtem be. Van különbség.”
“Len, ő egy idős asszony. Magányos.”
“Tudom, hogy magányos. Mondtam, hogy szombaton jöhet. Lásd Mishkát.”
“Segíteni akart.”
“Az én lakásomban akart lakni.”
Csend. Lena hallotta, ahogy valami sistereg egy serpenyőben a háttérben. Nastya biztosan vacsorát készít. Vagy talán maga Andrey – ő csak tojást és sült krumplit tudott készíteni.
“Len, átbeszélhetnénk a dolgokat, mint normális emberek?”
“Most jól beszélünk.”
“Úgy értem, találkozzunk. Beszéljétek meg a dolgokat.”
“Miről beszéljünk? A megállapodás aláírva.”
“Nem csak a lakás. Minket.”
“Nincs mit megbeszélni rólunk, Andrey.”
Letette a telefonját az asztalra. A képernyő elsötétült. A háttérkép Mishka fotója volt az lAst Summer—barnult, egy elülső fog hiányzik, olyan szélesen vigyorgott, hogy az ínye látszott.
Lena kinyitotta az ablakot. A májusi levegő beáradt a konyhába: nedves,

meleg, a kertből érkező orgonák illatával átitatva. Valaki az első emeleten három éve ültette azt a bokrot, és minden tavasszal szélesebbre és magasabbra nőtt, átkúszva a járdán.
Belélegzett. Kifújta a levegőt. És elkezdtem mosogatni.
A víz forró volt. A hab citromillatú volt. A tányérok nyikorgottak az ujjai alatt. Kint az alkonyat leszállt, és az udvar lassan megtelt az esti hangokkal: gyermekhangok, egy ajtó csapódása az épületben, a távoli vonat duda a Moszkszkij állomásról.
Az utolsó dolog, amit lemost, a repedéses kék pohár volt. Megforgatta a kezében, majd betette a szekrénybe.
Nem tovább. Nem közelebb.
A helyére.
Szombaton hajnali tízkor megszólalt a csengő. Mishka futott, hogy kinyissa az ajtót. Lena a konyhában állt, hallgatózott.
“Nagymama!”
“Mishenka. Hadd öleljelek meg. Ó, mennyit nőttél. Megmutatnád a festményedet? Anyád szerint egy kiállításon volt.”
“Már nincs ott,

véget ért a kiállítás. De van egy fotóm. És elkezdtem egy újat. Meg akarod nézni?”
“Nagyon szívesen.”
Lena hallotta, ahogy belépnek a gyerekszobába. Hallgatta, ahogy Mishka magyaráz valamit a festékeiről. Galina Petrovna csendes volt. De most más volt a csendje. Nem nehéz – figyelmes.
Lena töltött magának egy kis teát. Elővette a saját csészéjét, fehér, repedés nélküli, széles talapzattal. Az ablak mellett ült.
Mishka hangja a gyerekszobából hallatszott. Beszélt a nedves papír technikájáról, arról, hogyan terjed szét a víz, és a színek maguktól alakulnak ki, az ő irányításán kívül. Nagymama hallgatott.
Lena kortyolt egyet. A tea forró volt, édesítetlen, egy kis keserűséggel. Kint a nyárfák teteje ringatózott. Az ég szürke volt, alacsony, azzal a májusi érzéssel. Talán egy óra múlva esni fog.
Az asztalra nézett. A kék foltnál. A pohárgyűrűnél, ami sosem mosódik le.

A morzsákra, amelyek minden reggel megjelennek, és minden reggel letörlik.
Nevetés hallatszott a gyerekszobából. Mishka nevetése. És még egy, lágyabb és ismeretlen. Galina Petrovna nevetett.
Lena nem emlékezett, mikor hallotta utoljára azt a nevetést.
Talán soha.

A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.