Lena kinyújtotta a kezét, és levette a mappát az asztalról. Visszatette a fiókba. Aztán visszatért.
“Galina Petrovna, bármikor láthatod Mishkát. Minden nap felhívhatod. Elviheted az ünnepekre. De megérdemeltem ezt a lakást. Én csináltam ezt a felújítást. Én építettem ezt az életet. És nem engedem, hogy bárki elvegye tőlem.”
“Senki sem veszi el.”
“A folyosón lévő bőrönd mást mond.”
Anyósa az ajtó felé pillantott, mintha először venné észre a bőröndöt.
Volt idő, amikor Lena megpróbálta megérteni Galina Petrovnát. Igazán megértsd őt, nem csak felszínen.
Huszonhárom éves volt, amikor özvegy lett. Férje, Andrej apja, decemberben, a jeges évszakban autóbalesetben hunyt el a Moszkva–Pétervár autópályán. Andrei tizenkét éves volt. Galina Petrovna egyedül maradt egy tinédzserrel, egy jelzáloghitellel és egy gyári munkával, ami alig fizetett, ráadásul nem is rendszeresen.
De sikerült. Kifizette a jelzáloghitelt.
Ő nevelte fel a fiát. Elküldtem egyetemre. Mégis, valahol ebben a folyamatban valami eltört. Vagy talán nem tört össze—talán csak kővé vált. Mintha minden puhaság, ami valaha volt, a túlélésre ment volna el, és csak a héj maradt volna: kemény, áthatolhatatlan, aranygombokkal.
Lena ezt megértette. Valóban így volt. De a megértés nem jelent engedélyt. Érezhetsz együttérzést valaki iránt, és mégsem hagyod, hogy tönkretegye az életed.
Tamara Borisovna volt az, akiDe ezt a gondolatot szavakba forgatta neki. Nem ügyvédként, hanem nőként, akinek nyilvánvalóan megvoltak a maga tapasztalatai.
“Az együttérzés, Lena, nem kulcs az ajtódhoz,” mondta, miközben levette a szemüvegét. “Sajnálhatsz valakit, és mégis zárva tartod a zárat.”
Galina Petrovna felállt a székről. Kisimította a pulóverét, végigsimított a haján, és egy már tökéletesen kinézett frizurát igazított.
“Meg fogod bánni ezt.”
“Talán.
”
“Nehéz egyedül lenni.”
“Tudom.”
“Andrey vissza fog jönni. Fél év múlva megunja azt a Nastyát.”
“Talán. De nem fog visszajönni ebbe a lakásba.”
Az anyósa ránézett. Egy hosszú pillanatig, legalább tíz másodpercig. És abban a tekintetben Lena valami újat vett észre. Nem harag. Nem neheztelés. Zavartság.
Galina Petrovna nem volt hozzászokva a “nem” szóhoz. Sem a menyétől, sem a fiától, sem magától az élettől. Hozzászokott, hogy mindent átvészel: a jelzáloghitelen, a gyáron, Andrey iskoláján, betegségeken, magányon. Mindig puszta erővel, elszántsággal, makacssággal. És amikor egy olyan fal állt előtte, amit nem lehetett átdönteni, egyszerűen nem tudta, mit tegyen.
“Hívjak neked taxit?” kérdezte Lena.
“Nem szükséges. Megoldom.”
Az anyósa kilépett a folyosóra. Felvette a kabátját. Minden gombot teljesen begomboltam. Megfogta a bőröndje fogantyúját.
Aztán megállt.
“Tényleg fest?”
“Mi?”
“Mishka. Tényleg fest? Jó ebben?”
Lena az ajtófélfának dőlt.
“Legújabb darabját az iskola kiállításán állították ki. A tenger naplementekor. Akvarellet használt.”
Galina Petrovna nem válaszolt. De valami megváltozott az arcán egy pillanatra: nem mosoly, inkább egy mosoly árnyéka, mint egy felhő, ami egy épület homlokzatán sodródik.
“Látni akarom.”
“Gyere szombat. Mishka nagyon örülne.”
Az ajtó becsukódott. Lena a folyosón állt, hallgatta, ahogy a bőrönd kerekei pattognak le a lépcsőn. Az épületük liftje három hete nem működött, így Galina Petrovnának öt emeletet kellett lemennie.
A kerekek hangja minden landolásnál egyre halkabb lett.
Lena a homlokát az ajtóhoz nyomta. A fém hidegnek tűnt, és a hideg kissé fájt a halántékán. Egy percig ott állt. Talán kettő.
Aztán visszament a konyhába. Levette anyósa poharát az asztalról. Megmostam. Törölközővel szárítottam meg. Tedd vissza a szekrénybe. Se messzebbre, se közelebb. Pontosan ott, ahol lennie kell.
Letörölte Mishka pirítósának morzsákat. Kitisztítottam a munkalapot. Észrevett egy bögre nyomát – egy gyűrűt a laminátumon –, és egy ronggyal megdörzsöltem, de nem tűnt el. Régi volt, valami forró dolog készítette. Már belém jött.
Lena ott hagyta.
Vannak nyomok, amelyek egyszerűen nem fakulnak el. És ez rendben van.
Elővette a telefonját, és tárcsázta Tamara Borisovnát.
“Borisovna Tamara jött. Egy bőrönddel.”
Egy rövid kuncogás hallatszott a vonal másik végén.
“Nos? Hogy ment?”
“Elment. A bőröndjével.”
“Jó neked. Aláírtál valamit?”
“Nem. De kérdezett Mishka festményeiről.”
Szünet.
“Ez jó jel, Lena. A legjobb jel, amit csak remélhetsz.”
Lena letette a telefont, és kinézett az ablakon. Kint Galina Petrovna az út felé tartott, miközben a bőröndjét húzta át az udvaron. Bordó kabátja a fák között villant fel. Gyorsan sétált, nem nézett vissza, ahogy az emberek teszik, amikor nem akarják, hogy bárki lássa az arcukat.
Egy szélroham megcsípte kabátja szélét, és egy pillanatra Galina Petrovna kisebbnek tűnt. Nem rövidebb, csak… kevesebb. Mintha az erő, amely valaha bármilyen szobát betöltött, az ötödik emeleten maradt volna, egy zárt ajtó mögött.
Mishka kettőkor jött haza az iskolából. Kidobta a hátizsákját a folyosóra, rohant a konyhába, és kinyitotta a hűtőt.
“Anya, van nálunk syrniki?”
“A második polcon lévő tartályban vannak.”
“Juhé!”
Megfogta a dobozt, betette a mikróba, és megnyomta a gombot. Aztán felé fordult.
“Anya, miért vizes a nagymama pohara?”
Lena megdermedt. A csésze még mindig a mosogatóállványon volt. Elfelejtette elpakolni.
“Nagymama benézett.”
“Miért nem maradt?”
“Volt néhány dolga.”
“Ó. Oké.”






