Mosolya lassan jelent meg.

“Meg tudom tanulni.”

Én is mosolyogtam.

“Tudom.”

Aztán elmentem.

Nem mint a nőt, akit eldobott.

Nem mint a nőt, akit megmentett.

Nem mint a lány, akit apám elrejtett az igazság elől.

Magamként távoztam.

És mögöttem az ajtó nyitva maradt.

Nem azért, mert megígértem, hogy visszatérek.

Hanem mert először a választás teljesen az enyém volt.