Mosolya lassan jelent meg.
“Meg tudom tanulni.”
Én is mosolyogtam.
“Tudom.”
Aztán elmentem.
Nem mint a nőt, akit eldobott.
Nem mint a nőt, akit megmentett.
Nem mint a lány, akit apám elrejtett az igazság elől.
Magamként távoztam.
És mögöttem az ajtó nyitva maradt.
Nem azért, mert megígértem, hogy visszatérek.
Hanem mert először a választás teljesen az enyém volt.






