Morales előrehajolt.
Victor felnevetett.
“Még mindig törődsz vele.”
“Hol van?”
“Talán végre rájött, hogy nem vagy megérdemelt megmenteni.”
A vonal megszakadt.
Morales azonnal hívta a szövetségi parancsnoki központot.
Több helyre is visszakövették a jelet.
Victor egy privát hálózaton keresztül mozgott.
Apám az ablaknál maradt.
“Tudtam, hogy Victor benne van,” mondta. “De mindig reméltem, hogy tévedtem.”
“Hagytad, hogy bent maradjon a cégben.”
“Azt hittem, hogy eltávolítani őt provokálni fogja.”
“Hagytad, hogy az asztalunkhoz üljön.”
“Próbáltam figyelni őt.”
“Hagytad, hogy beszéljen anya temetésén.”
Apám felém fordult.
Könnyek gyűltek a szemébe.
“Gyenge voltam.”
“Nem.”
Megráztam a fejem.
“Erős voltál. Ez az, ami még rosszabbá teszi.”
Magába szívta a szavakat anélkül, hogy megvédte volna magát.
Évekig a körülöttem lévő férfiak titoktartási védelmet hívtak.
Apám megvédett azzal, hogy eltitkolta anyám gyilkosságát.
Adrian megvédett azzal, hogy tönkretette a házasságunkat.
Victor azt állította, hogy megvédett egy céget azzal, hogy megölte azt a nőt, aki fenyegette őt.
Mindannyian úgy hitték, hogy a félelme jogot ad neki, hogy eldöntse, mit tudhatok.
Nem fogadnék el egy újabb döntést, amit azért hoznának, hogy megmentsenek.
“A gálára megyünk,” mondtam.
Morales felnézett.
“Az az épület Victoré.”
“Az archívum alatta van.”
“Számítani fog ránk.”
“Azt várja, hogy félve és apámtól függve érkezzek.”
“Mivel érkezel?”
Megnéztem az Aurelia gyémántot, ami a bizonyítékok tokban pihent.
“Anyám lányaként.”
Hatodik fejezet
Az esküvő sosem volt csapda
Adrian a gála előtt talált ránk.
Legalábbis én először ezt hittem.
Később megértettem, hogy követte Victor népét, és pontosan tudta, mikor fognak elköltözni.
Az Ellington Alapítvány rejtekhelye egy magánszőlő mögött rejtőzött Malibu közelében.
Éjfél után nem sokkal bekapcsoltak a biztonsági riasztók.
Morales előrántotta a fegyverét.
Apám a segélyhívó telefonért nyúlt.
Aztán Adrian vérrel a pólóján botorkált be a hátsó bejáraton.
Két ügynök elkapta, mielőtt elesett volna.
A bordái alatt szúrták meg.
A seb súlyos volt, de nem azonnal halálos.
Amíg az orvos dolgozott, Adrian eszméleténél maradt.
A tekintete körbejárta a szobát, míg meg nem látott engem.
“Megtaláltad a gyűrűt.”
“Igen.”
“Celeste?”
“Élve.”
Megkönnyebbülés jelent meg az arcán.
Nem számítottam erre.
“Megpróbált megöletni,” mondtam.
“Victor megpróbálta mindkettőtöket megölni.”
“Még mindig törődsz vele.”
“Kihasználták.”
“Én is.”
Az arca megfeszült.
“Tudom.”
Az orvos megparancsolta neki, hogy ne beszéljen.
Adrian figyelmen kívül hagyta őt.
“A gála nem igazgatósági ülés.”
Apám közelebb lépett.
“Victor sürgősségi szavazást hirdetett.”
“A táblára egy helyen kell szüksége. De az Ellington Meridian irányítása nem az elsődleges célja.”
“Mi az?”
Adrian rám nézett.
“A múzeum.”
Celeste mesélt nekünk az alatta lévő archívumról.
Adrian elárulta, hogy van még több is.
A Halden Múzeumot egy elhagyatott banki raktár fölé építették az 1920-as években.
Földalatti boltozata a szesztilalom idején használt magánalagutakhoz volt kapcsolva.
Victor éveket töltött lopott műalkotások, zsarolási iratok, hamis értékpapírok és digitális pénztárcák tárolásával a galériák alatt.
A gála célja az volt, hogy fedezéket nyújtson, miközben emberei mindent egy teherbejáraton keresztül vittek ki.
“Miért most?” kérdezte Morales.
“Mert tudja, hogy a hálózat kompromittálódott,” mondta Adrian. “Áthelyezi az archívumot, megsemmisíti, amit nem tud mozgatni, és napkelte előtt elhagyja az országot.”
“Aztán a gála előtt fosztogatjuk a múzeumot,” mondta apám.
“Nem.”
Adrian összeszorította a fogát, miközben az orvos szorosabbra húzta a kötést.
“Az archívum ajtói úgy vannak bekötve, hogy töröljék a digitális feljegyzéseket, ha a gyűrű és a szóbeli kulcs nélkül nyitják ki őket.”
“Milyen szóbeli kulcs?” Kérdeztem.
“Anyád utolsó rögzített vallomása.”
Apám rámeredt.
“Hallottad?”
“Részben benne.”
“Mit mondott?”
Adrian az ügynökök felé nézett.
“Itt nem.”
Visszatért a haragom.
“Nincs több titok.”
“Mara.”
“Nem.”
Elmentem hozzá.
“Nem te döntheted el, melyik igazságot élhetem túl.”
A szeme egy pillanatra lehunyódott.
Amikor kinyitottak, a falak, amiket maga köré épített, eltűntek.
“Anyád gyanította, hogy apád is benne van.”
Apám hátralépett, mintha megütötték volna.
“Ez hazugság.”
“Szembesítette Victort, mert úgy hitte, Thomas engedélyezte az első áthelyezéseket.”
“Sosem tettem.”
“Tudom,” mondta Adrian. “Victor hamisította a jóváhagyásodat. Eleanor ezt nem tudta, amikor elkészítette a felvételt.”
Apám rám nézett.
Az arcán lévő gyász elviselhetetlen volt.
“Úgy halt meg, hogy azt hitte, elárultam őt.”
“Nem tudjuk, mit hitt a végén,” mondta Adrian.
“Azt mondtad, hallottad a felvételt.”
“Csak a kezdet. Victor az utolsó perc előtt megállította.”
“Mi a szókulcs?” Követeltem.
“Egy mondat, amit anyád minden levelében ismételt.”
Azonnal tudtam.
A bátorság igazság nélkül csak egy másik félelemforma.
Anyám minden születésnapi levél végén írta ezeket a szavakat tizenhat éves korom óta.
Adrian bólintott, amikor kimondtam őket.
“A rendszer úgy van programozva, hogy felismerje a hangodat.”
“Miért az enyém?”
“Mert az anyád építette az utolsó zárat.”
Apám leült egy székbe.
“Azt várta, hogy Mara befejezi a nyomozást.”
“Bízott benne,” mondta Adrian.
Keserű nevetés tört fel belőlem.
“Anyám bízott bennem, míg ti három éven át gyerekként kezeltetek.”
Senki sem válaszolt.
Az orvos ragaszkodott hozzá, hogy Adriannek kórházra van szüksége.
Ő visszautasította.
“Alig bírsz állni,” mondtam.
“Csak a biztonsági irányítóterembe kell mennem.”
“Nem mész.”
“Ez az én rendszerem.”
“Te építetted a múzeumi biztonságot?”
“Victor rábízta a Cross Globalt, hogy telepítse.”
“Hogy felelősségre vonja a cégedet, ha bármit felfedeznek.”






