“Mi van a gyűrűben?” Kérdeztem.
“Egy kód.”
“Az útra?”
“Egy második széfért.”
“Hol?”
“Apámnak van egy magánarchívuma a Halden Múzeum alatt.”
A Halden Díszítőművészeti Múzeum másnap este rendezte volna meg az Ellington Meridian centenáriumi gálát.
Az egész igazgatóság részt vett.
Ugyanígy a szenátorok, külföldi befektetők, bírák és a sajtó képviselői is.
“Mi van az archívumban?”
“Biztosítás.”
Celeste nyelt egyet.
“Akták mindenkiről, akije van.”
“Bírók?”
“Igen.”
“Rendőrök?”
“Igen.”
“Igazgatótanács tagjai?”
“Igen.”
“Az anyám?”
Celeste lehajtotta a fejét.
“Van egy felvétel.”
A szoba elviselhetetlenül hideg lett.
“Milyen felvétel?”
“Az anyád szembesítette őt azon az éjszakán, amikor meghalt.”
Egy lépést tettem felé.
“Add ide a gyűrűt.”
Visszahúzódott.
“Apám meg fog ölni.”
“Követett téged. Szerinted mit tervezett, hogy mit tervez, miután betöltötted a célodat?”
Az arca összerogyott.
Először nézett ki kevésbé arra a nőre, aki a csillár alatt nevetett rajtam, és inkább egy gyerekre, aki egész életében egy szeretetre képtelen férfi jóváhagyását töltötte.
“Védelemre van szükségem,” mondta.
“Meg fogod kapni.”
“Pénzre van szükségem.”
“Elég lesz ahhoz, hogy eltűnj, miután tanúskodsz.”
“Azt akarom, hogy Adrian tudja, hogy nem értettem.”
“Ez nem része a megállapodásnak.”
Ajkai remegtek.
“Mondd el neki mindenképp.”
A gyűrűt a tenyerembe helyezte.
Amint elengedte, a stúdió ablakai befelé robbantak.
A földre estünk.
Egy golyó találta el azt a széket, ahol Celeste ült.
Szövetségi ügynökök kiabáltak kívülről.
Morales berohant az oldalsó bejáraton.
Celeste felém kúszott.
Vér terült szét a pulóver ujján, ahol a törött üveg megvágta a karját.
“Apám tudja,” suttogta.
Összeszorítottam a kezem a gyémántot.
“Igen.”
Szirénák közeledtek a távolban.
“És most már tudja, hogy mi is így van.”
Ötödik fejezet
Az a férfi, akiben megtanítottak megbízni
Victor aznap délután felhívott.
Nem hangzott dühösnek.
Az könnyebb lett volna.
Ehelyett ugyanazzal a gyengéd hangon beszélt, ahogy gyerekként meséket olvasott nekem.
“Mara, drágám, rémült emberek vesznek körül, akik meggondolatlan döntéseket hoznak.”
“Megpróbáltad megöletni Celestét.”
“A lányom rosszul van.”
“Ő adta nekem a gyűrűt.”
Egy szünet.
Aztán sóhajtott.
“Adrian mindig alábecsülte, milyen károkat okozhat egy féltékeny nő.”
“Arra a nőre gondolsz, akit soha nem vett el hivatalosan?”
Victor ismét csendben maradt.
Elképzeltem, ahogy a maszk leesik az arcáról.
Csak egy pillanatra.
“Mara, figyelj rám alaposan. Apád egészsége romlik. Adrian szökevény. Celeste érzelmileg instabil. Egy olyan konfliktus közepén állsz, amit nem értesz.”
“Értem, hogy megölted az anyámat.”
“Nem.”
“Te rendelted el a fékcső elvágását.”
“Ezt akarja Adrian elhinni veled.”
“Miért?”
“Mert ha utálsz engem, hozzáférést adsz neki apád társaságához.”
“Már hozzáfért.”
“És visszaélt vele.”
Victor hazugságainak eleganciája majdnem lenyűgözött.
Sosem tagadta az összeesküvést.
Egyszerűen átrendezte az összes tényt, míg egy másik ember bűnösnek tűnt.
“Gyere el holnap a gálára,” mondta.
“Azt várod, hogy az ünneplés folytatódjon?”
“A világ nem áll meg csak azért, mert egy család nehézségekkel küzd.”
“Megpróbálod eltávolítani az apámat.”
“Én védem az örökségét.”
“Kitől?”
“Tőled.”
A szó halkan érkezett.
“Sosem értetted meg a nevedhez kapcsolódó felelősséget,” folytatta Victor. “Anyád együttérzéssel töltötte el a fejed. Az apád megvédett a következményektől. Adrian a naivitásodat megszállottsággá változtatta.”
“Anyám rájött, mit csinálsz.”
“Anyád soha nem tudta megkülönböztetni az erkölcsöt a hiúságtól.”
Szorosabban markoltam a telefont.
“Úgy hitte, minden jótékony tett erényessé teszi. Sosem gondolt arra, milyen károkat okoz, ha olyan rendszerekbe avatkozik, amit nem értett.”
“Azért ölted meg, mert megszégyenített.”
“Próbáltam érvelni Eleanorral.”
A szoba mintha eltűnt volna körülöttem.
“Beismered, hogy láttad őt azon az éjszakán.”
Victor megállt.
Csak ekkor jött rá a hibájára.
Anyám hivatalos idővonala szerint elhagyta az alapítványi irodákat, és egyenesen hazafelé vezetett.
Senki sem vallotta be, hogy látta őt.
“Mit mondott neked?” Kérdeztem.
“Fel vagy zaklatva.”
“Mit mondott az anyám?”
“Azt mondta, mindent leleplez.”
A hangja megváltozott.
A melegség eltűnt.
“Azt hitte, apád őt választaná a cég helyett. Hitt abban, hogy Adrian segíteni fog neki. Úgy hitte, megérdemled, hogy tudd az igazságot.”
“És te azt hitted, hogy meg kell halnia.”
“Úgy hittem, egyetlen nő sem szabad, hogy ezrek életét tönkretegyen.”
A hívást rögzítették.
Morales az asztal túloldalán ült, fejhallgatón keresztül hallgatózott.
Apám az ablak mellett állt.
Az arca megősült.
“Te vágtad el magad a fékcsövet?” Kérdeztem.
Victor nevetett.
“El tudod képzelni, hogy olyan férfiak, mint én, megérintik az eszközöket?”
Nem volt teljes vallomás.
De ez elég volt a tudás megszerzéséhez.
Elég ahhoz, hogy házkutatási parancsot szerezzek.
Elég ahhoz, hogy a gyanú valószínű okká változzon.
Morales jelezte, hogy tartsam tovább a beszélgetést.
“Miért engem vádolsz a trezorlopásért?”
“Mert apád mindent feladott volna, hogy megmentsen téged.”
“Majdnem megtette.”
“Igen.”
Victor hangjában valódi keserűség volt.
“De Adrian megváltoztatta az archívumot. Alábecsültem az érzelgősségét.”
“Ezért hoztad be őt a szervezetedbe?”
“Választási lehetőséget adtam neki. Szolgálj engem, vagy nézd, ahogy te leszel a nyomozás középpontja.”
“És ő választotta, hogy szolgáljon téged.”
“Ő választott téged.”
Victor szavai olyan helyet érintettek, amit próbáltam nem megérinteni.
“Újra és újra,” folytatta. “Téged választott, amikor pénzbe került neki. Téged választott, amikor az tönkretette a hírnevét. Téged választott, amikor hatalmat ajánlottam neki. Tudod, mennyire fárasztó lett ez?”
“Hol van Adrian?”
Apám elfordult az ablaktól.






