Hannah biztosan nem azért jött, hogy megpróbálja.

Fél nyolcra a Michigan-tó széle megrázta a meztelen ágakat Elaine mészkőkő-kastélyán túl, Milwaukee északi részén. A háromszintes ház vaskapuk mögött állt, és egy ívelt bejárat mögött állt, amelyet az első fagyos eső réteg árnyékolt el, magas ablakai meleg fényszögeket vetettek a nedves kőre.

Bent csillárok égtek a polírozott padlók felett, régi festmények és kristálypoharakkal tartó adományozó csoportok.

Elaine megnyitotta otthonát egy jótékonysági művészeti gála számára, amely megőrzési támogatásokat támogatott, de a jótékonyság csak a vonzerő része volt. A gyűjtők más gyűjtőkkel találkoztak. Fejlesztők jöttek adományozókat keresni. Az ügyvédek emlékeztek arra, hogy mely nevek melyik vagyonhoz tartoznak.

És több vendég is érkezett, mert Luchiano Greco várható volt.

Amikor nyolc után nem sokkal belépett, a beszélgetések nem álltak meg. Egyszerűen óvatosabbak lettek.

Harminckilenc évesen Luchiano majdnem hat láb három hüvelyk magas volt, vállainál széles volt, sötétbarna haja oldalról rövidre vágva, kemény, szögletes állkapcsa árnyékolt visszaforduló szakállal, és egy apró sebhely volt az egyik szemöldök közelében. Fehér inge nyitva volt a torkánál, egy szabható fekete mellény alatt, az ujjai annyira voltak feltekerve, hogy sötét latin írás futott az egyik alkarján.

Az évekig tartó túlélés egy számításra épülő világban olyan szokásokat adott neki, amelyeket a jó szabás nem tudott elrejteni.

Mielőtt köszöntötte Elaine-t, észrevette a konyha felé vezető mellékfolyosót.

A teraszajtók.

A szolgálati átjáró a bársonyfüggöny mögött.

A kezekre nézett, mielőtt az arcokra.

Amikor egy pincér pezsgőt kínált, Luchiano figyelte, melyik üveget nyitották ki és ki töltötte ki.

A vele együtt álló két férfit, Dante Rizzót és Marco Bellinit, sosem mutatták be védelemként, bár senki, aki rájuk nézte, nem tévesztette volna őket könyvelőkkel.

Dante, negyvennégy éves, tömör és nehéz mellkasán, rövidre vágott sötét haja kezdett őszülni a halántékán, és türelmes arckifejezése volt, mint egy olyan férfi, aki két évtizeden át észrevette a bajt, mielőtt mások észrevette volna a kellemetlenséget.

Marco, harminchat éves, magasabb és karcsúbb volt, orra évekkel korábban eltört, nyugtalan szemei pedig inkább egy falat választottak mögötte.

Elaine fő szalonjának közepén állt az a másik ok, amiért az emberek abba az irányba sodródtak.

Egy ébenfekete sakkasztal egy réz lámpa alatt.

A darabok Elaine elhunyt férjéhez tartoztak. Az évek során a gáláin kihívó erősebb játékosok kihívása hagyományná vált, általában túlmagabiztos férfiak rovására, akik összetévesztelik a pénzt univerzális kompetenciával.

Luchiano már három ellenfelet is legyőzött.

Az első korán lemondott.

A második túl sokat beszélt, elvesztette a bástyaját, miközben szórakoztatta a közönséget, majd hamarosan megadta magát.

A harmadik, egy nyugdíjas árupiaci ügyvéd, tizenhét lépést élt túl, mielőtt csendben oldalra fektette királyát.

Luchiano úgy játszott, ahogy a legtöbb dolgot kezelte: türelemmel, nyomással és szinte személyes ellenszenvellä a pazarlás mozgás iránt.

A sakk egy nagybátyja által tanult neki fiatal korában. Később az egyik kevés hely lett, ahol a következmények megbízhatóbban követték a szabályokat, mint az emberek.

A szalon túloldalán Hannah Keane nem figyelte őt.

Egy keskeny diófa szekrény mellett állt, egy bőr mappával a mellkasán, és az aukciós számokat egy gépelt leltárlapon ellenőrizte.

Hannah harminc éves volt, körülbelül öt láb hat hüvelyk, puha, telt alakú, bocsánatkérés és mások véleménye nélkül öltözött. Bordó ruhája hosszú ujjú és magas, egyszerű nyakkivágású volt. Az arca kerek, világos és kifejező volt, mogyoróbarna szemekkel és gesztenyebarna haja lazán a feje hátulján volt rögzítve. Több szál szökött ki az arcán, miközben a papírok fölé hajolt.

Eredetkutatóként dolgozott.

Ez azt jelentette, hogy szakmai életének nagy részét halott tulajdonosokkal töltötte.

Régi számlák.

Végrendelet volt.

Aukciós katalógusok.

Kereskedői bélyegek.

Hagyatéki akták.

A levelek fiókokban maradtak jóval azután, hogy azok az emberek, akik írták őket, elmentek.

Feladata az volt, hogy megállapítsa, ki birtokolta egy tárgyat, ki ruházta át, és hogy az eladónak valóban volt joga eladni.

Hannah szerette a bizonyítékokat, mert a bizonyítékok hangvétele nem változott attól függően, ki lépett be a szobába.

Ezt az apja tanította neki.

Sakkozni is tanított neki.

Tizenkét évesen építette az első fa deszkáját, kézzel csiszolta a széleit, és nem engedte, hogy visszavonja a rossz lépéseket, csak mert a következmények fájtak.

Három évvel korábban halt meg.

Hannah még mindig hordta a töltőtollát.

Aznap délután használta, miközben egy halom régi kereskedői lemezt jegyzetelt. A tintapalack enyhén szivárgott a töltés során, ibolya foltokat hagyva a jobb mutatóujja és középső ujja hegyénél.

Próbálta sikeresen letörölni őket.

Vanessa Crowell azért vette észre Hannah-t, mert Hannah nagyon igyekezett észrevenni.

Vanessa huszonhét éves volt, magas és vékony, négy hüvelykes magassarkúban, egyenes mézes hajjal, tökéletes sminkkel és olyan magabiztossággal, mint aki ritkán lépett be egy szobába anélkül, hogy azt várná, hogy a szoba jutalmazza őt.

Apja Milwaukee egyik legnagyobb ingatlanfejlesztő cége tulajdonosa.

Vanessa örökölte a pénzét, a társasági önbizalmát és a szokását, hogy az embereket kategóriákba sorolja.

Fontos.

Dekoráció.

Hasznos.

Elfeladható.

Hannah sosem illett igazán egyikükbe sem.

Hónapokkal korábban kijavította egy ezüst szolgáltatás eredetét, amelyet Vanessa családja kölcsönadott egy múzeumi kiállításra. Ezt a 18. századi francia munkának írták le.

Hannah bebizonyította, hogy belga volt.

Vanessa mosolygott, amikor Hannah elmagyarázta a dokumentációt.