Sosem bocsátott meg neki.
Most Vanessa a sakkasztalról Hannah-ra nézett, és látott egy lehetőséget.
Átment a szalonon, egy ápolt kezét a Luchiano szemében lévő üres szék háttámlájára tekerte, és kihúzta.
A lábak végigkapartak a polírozott padlón.
“Mr. Greco,” jelentette be, “azt hiszem, megtaláltuk a következő áldozatot.”
A fejek fordultak.
Hannah lassan felnézett a leltárlapról.
Vanessa felé intett.
“Csak antik tárgyakat katalogizál. Biztos vagyok benne, hogy nem bánja, ha veszítene.”
Több vendég is nevetett.
Nem elég hangosan ahhoz, hogy nyílt kegyetlenséggel vádolják.
Elég hangosan, hogy Hannah minden hangot halljon.
“Dolgozom,” mondta Hannah.
Ez volt a legegyszerűbb válasz, ami elérhető.
Bármi élesebb lenne, ami tovább emlékezne, mint Vanessa sértése.
Ekkor Elaine Whitam jelent meg mögötte.
Elaine hatvannyolc éves volt, magas és vékony, elegáns ezüst bob-balonával, halványkék szemekkel, és az arccal, amelyet az idő inkább súlyosabbá tett, mint lágyabbá.
Tizennyolc hónapig alkalmazta Hannah-t, és tisztelte munkáját, amikor a pontosság védte Elaine gyűjteményét.
De Hannah valami mást is tanult ezekben a tizennyolc hónapban.
Elaine kedvessége csak addig tartott, amíg a kedvesség kényelmes volt.
Gyűrűs keze Hannah vállára simult.
“Ülj le,” suttogta Elaine. “Ne szégyeníts meg a vendégeim előtt.”
A csend még rosszabbá tette a helyzetet.
Hannah mindent megértett ezen a kilenc szón belül.
A munkájá.
Az év végi bónusza.
Elaine utalása.
A gyűjtőket, akiket Elaine ismert.
A galériák, amelyeket ezek a gyűjtők támogattak.
A nagyon kis szakmai világ, ahol egy gazdag ember néhány hívást tehetett, és a jövőbeli lehetőségeket válasz nélküli e-mailekké alakíthatja.
Egy forró pillanatra Hannah elképzelte, hogy a mappát a legközelebbi asztalra teszi, leveszi a kabátját, és besétál a dermedes esőbe.
Aztán a lakbérére gondolt.
A megtakarításai.
A javítások, amiket még a lakásának igényelt.
A számlákat, amiket már kétszer halasztott.
Becsukta a mappát.
Vanessa elmosolyodott.
“Tizenkét mozdulatra teszem a Cartier karkötőmet.”
Még több nevetés.
Hannah a sakkasztal felé nézett.
Luchiano egyszer sem nevetett fel.
Figyelme végigfutott az arcán, majd a kezére esett.
Két ibolyaszínes ujj.
Valami megragadta őket.
Nem pontosan elismerés.
Valami bosszantóan közel van hozzá.
Luchiano a fehér darabokra mutatott.
“Te menj először.”
Hannah ült.
A szék túl alacsonynak tűnt, mert ötven ember állt körülötte.
A mappáját egy asztalra tette.
“Hány lépés?”
Luchiano szájában a legkisebb szórakozottság is eltűnt.
“Tizenkettő.”
Mögötte Dante felhúzta a szemöldökét.
Luchiano vette észre.
“Valaki számoljon.”
Vanessa azonnal jelentkezett.
Hannah mindkét kezét az asztal alá tette, és a másik köré zárta, míg az ujjai feszültsége nem enyhült.
Éveket töltött azzal, hogy megtanulja, hogy ne reagáljon, ha alábecsülték.
Felháborodás szórakoztatta őket.
A nyugalom összezavarta őket.
Vele szemben egy férfi ült, akinek a neve lehalkította a tapasztalt üzletembereket.
Mögötte állt egy munkáltató, aki éppen a munkavállalást pórázsá változtatta.
Körülötte emberek álltak, akik várták, hogy lássák, ahogy elbukik.
Aztán Hannah lenézett a táblára.
A szoba elhalygott.
Hatvannégy négyzet.
Semmi más.
A megnyitó csendesen alakult ki.
Hannah sietés nélkül mozdult.
Luchiano olyan hatékonyan reagált, mintha több száz változatot látott már ugyanabból a pozícióból.
Hannah harmadik lépésénél Vanessa suttogta a grófot egy másik vendégnek.
“Három.”
Hannah figyelmen kívül hagyta.
A negyedik lépésnél Hannah előrelépett egy gyalogot.
Aztán ott hagyta lógni.
Luchiano keze megállt a tábla felett.
A szoba fél másodpercre visszahúzódott.
Ezt a mozdulatot már látta korábban.
Három évvel korábban Luchiano egy magán levelező sakkcsoporthoz csatlakozott, rövidített néven. A lassú tempó vonzotta őt. A játékosok órákat vagy napokat is eltölthettek a lépések között, néha elemzéssel ellátott jegyzeteket küldve.
Egy ellenfél állandó szereplővé vált.
Nincs teljes név.
Csak két kezdőbetű.
H.K.
H.K. ibolya tintával írt.
H.K. vitatkozott az endgame-ekről.
H.K. gúnyolta a türelmetlenségét.
És H.K.-nak idegesítő szokása volt, hogy ugyanazt a gyalogot ajánlotta fel a negyedik lépésnél.
Luchiano Hannah foltos ujjaira nézett.
Aztán a bábnál.
Véletlen.
Ezrek áldoztak fel bábukat.
Mindenhol árultak ibolya tintát.
A kezdőbetűk semmit sem jelentenek.
Mégis, az emlék kényelmetlen tisztasággal tért vissza.
H.K. egyik jegyzete egyszer azt írta, hogy a félelem nem feltétlenül teszi az embereket óvatosan. Néha csak engedelmessé tette őket.
Luchiano nem értett egyet.
H.K. nem értett egyet a nézeteivel.
Hannah a táblán tartotta a tekintetét.
“Vedd el.”
Tekintete élesebbé vált.
Aztán elfogta a gyalogot.
A távoli falnál Dr. Stefan Marovich leengedte a borospoharat.
Marovich hatvanhét éves volt, szerb származású, ezüsthajú és kissé görnyedt vállát. Évtizedekkel korábban nagymesteri címet kapott, és fiatalabb életének nagy részét európai tornatermeken való átjárásával töltötte.
Az ízületi gyulladás véget vetett a komoly versenynek.
Nem szűnt meg az étvágyán, hogy gazdag emberek félreértik a sakkot.
Azért hívták meg, mert az adományozók kedvelték a rangos neveket.
Azért vett részt, mert Elaine jó bort öntött, és néha unalmas gazdagok szórakoztató lettek.
Marovich figyelte, ahogy Hannah bábja eltűnik.
Aztán az asztal felé indult.
Luchiano növelte a nyomást.
Gyorsan fejlesztett ki darabokat, sorokat nyitott, és Hannah-t kényszerítette reagálásra.
Legalábbis ezt látszott, amit a pozíció is mutatott.
Hannah engedett.
Aztán még egy kicsit.
Minden engedmény ésszerűnek tűnt.
Minden választott út agresszívnek tűnt.
A hatodik lépésre a vendégek már nem vicceltek.






