A terem nevetésbe és tapsviharba tört ki.
Luchiano pislogott.
“Mindig te mozogsz először?”
“Csak akkor, ha túl lassan játszol.”
Hat hónappal később egy sokkal kisebb ceremónián házasodtak, mint a körülötte terjedő pletykák.
Hannah soha nem kérte Luchianót, hogy váljon olyan emberré, akit a múltja érintetlen volt.
Az az ember nem létezett.
Luchiano sosem ígérte meg, hogy minden túlélési ösztöne eltűnik, mert megjelent a szerelem.
Még mindig pásztázta a szobákat.
Még mindig mérték a kijáratokat.
Még mindig nagyon elcsendesedett, amikor dühös volt.
De Hannah szerette azt az embert, aki megtanulta, hogy a hatalom nem bizonyított azzal, hogy mindenkit hallgattat.
Néha az erő elég nyugodt volt ahhoz, hogy hallja azt az egyetlen embert, aki nem fél tőled.
A tóparti házuk olvasótermében végül egy sakkasztal állt az ablakok mellett.
Egy szék Hannahé volt.
Az egyik Luchianóé volt.
Egy kis fa dobozban a tábla mellett pihent az első fekete királynő, akit tőle vett.
Néhány esténként Luchiano fehér ujjait a tetovált alkarja fölé tette, és visszaállította a darabokat.
“Tizenkét mozdulat?”
Hannah a negyedik lépésnél tolja a gyalogost.
“Biztos vagy benne?”
Luchiano a táblán túlvégig nézett arra a nőre, akit egyszer viccből egy sakkasztalhoz vittek, majd egy egész szobát elcsendesített.
Mosolyogna.
“Nem.”
Aztán úgyis a gyalog felé nyúlt.
“De néha megtanultam, hogy tovább kell játszani.”






