A terem nevetésbe és tapsviharba tört ki.

Luchiano pislogott.

“Mindig te mozogsz először?”

“Csak akkor, ha túl lassan játszol.”

Hat hónappal később egy sokkal kisebb ceremónián házasodtak, mint a körülötte terjedő pletykák.

Hannah soha nem kérte Luchianót, hogy váljon olyan emberré, akit a múltja érintetlen volt.

Az az ember nem létezett.

Luchiano sosem ígérte meg, hogy minden túlélési ösztöne eltűnik, mert megjelent a szerelem.

Még mindig pásztázta a szobákat.

Még mindig mérték a kijáratokat.

Még mindig nagyon elcsendesedett, amikor dühös volt.

De Hannah szerette azt az embert, aki megtanulta, hogy a hatalom nem bizonyított azzal, hogy mindenkit hallgattat.

Néha az erő elég nyugodt volt ahhoz, hogy hallja azt az egyetlen embert, aki nem fél tőled.

A tóparti házuk olvasótermében végül egy sakkasztal állt az ablakok mellett.

Egy szék Hannahé volt.

Az egyik Luchianóé volt.

Egy kis fa dobozban a tábla mellett pihent az első fekete királynő, akit tőle vett.

Néhány esténként Luchiano fehér ujjait a tetovált alkarja fölé tette, és visszaállította a darabokat.

“Tizenkét mozdulat?”

Hannah a negyedik lépésnél tolja a gyalogost.

“Biztos vagy benne?”

Luchiano a táblán túlvégig nézett arra a nőre, akit egyszer viccből egy sakkasztalhoz vittek, majd egy egész szobát elcsendesített.

Mosolyogna.

“Nem.”

Aztán úgyis a gyalog felé nyúlt.

“De néha megtanultam, hogy tovább kell játszani.”