Luchiano becsukta a ládát, és felkapta a kabátját.
Dante az ablakok felé pillantott.
Jég kezdett kialakulni az üveg alsó sarkán.
“Főnök, az utak rosszul járnak.”
Luchiano tovább sétált.
“Akkor vezessen jól.”
A transzfer soha nem érte el Madisont.
Körülbelül negyven perccel Milwaukee-ból indulás után egy előtte lévő pickup elvesztette a tapadást a fekete jégen, és oldalra fordult az úton.
A shuttle sofőr, Owen Price gyorsan reagált.
Nem elég gyorsan.
Erősen fordult, hogy elkerülje a közvetlen ütközést.
A shuttle megváltozott.
Az egyik oldal egy alacsony útszéli akadályt vágott össze.
A jármű lecsúszott egy sekély töltésen, és megállt, megdőlt, megdőlve a fagyott fű és bozót között.
A szélvédő megrepedt, de nem omlott össze.
Az egyik oldalablak eltört.
Laza tárgyak szórtak szét a jármű alsó oldalán.
Néhány másodpercig senki sem mozdult.
Aztán mindenki elkezdett beszélni.
Owen megfogta a bal vállát, és alig tudta mozgatni a karját.
Egy hetvenegy éves utas, Ruth Calder megütötte a fejét, és kábultnak tűnt a kerek szemüveg mögött.
Melissa Grant, egy harmincnégy éves általános iskolai tanár, aki láthatóan terhes volt, túl gyorsan kezdett lélegezni.
Két férfi a hátsó rész közelében vitatkozott, hogy a jármű talán még messzebbre csúszhat-e.
Valaki próbált telefont.
Nincs jel.
Hannah kioldotta a biztonsági övét.
Óvatosan állt a ferde folyosón.
“Valaki súlyosan megsérült?”
Senki sem hallotta.
Hannah felemelte a hangját.
“Nézz rám. Kinek kell először segítség?”
Ez átvágott a zajon.
Owen felé indult.
Az elsősegélycsomag az első ülés alatt volt.
Hannah nem próbálta rákényszeríteni a vállát. Összehajtott egy takarót, és kötésekkel a karját a testéhez tartotta, amennyire csak tudta.
Aztán valami éles illatot érzett.
Üzemanyag.
Vagy valami olyan közeli, hogy találgatni nem lett volna bölcs.
Megkérdezte Owent, ki tudná-e állítani a motort.
Amikor küzdött, Hannah óvatosan nyúlt a gyújtás felé, és kikapcsolta.
Gyorsan behatolt a hideg.
Talált sürgősségi takarókat.
Visszafelé adtam át őket.
A lehető legjobban ellenőrizte Ruthot, megkérdezve a nevét, hol van, és emlékszik-e az ütközésre.
Ruth lassan, de helyesen válaszolt.
Melissa folyton bocsánatot kért, hogy megijedett.
“Nincs semmi értelme abban, ha félelemből bocsánatot kérsz,” mondta neki Hannah. “Csak lélegezz velem.”
Melissa gyengén nevetett.
A légzése lassan kezdett.
Több próbálkozás után Hannah telefonja elég ideig csatlakozott, hogy elérje a diszpécsert.
Ő adta meg az út nevet.
A közelítő hely.
Járműleírás.
Az utasok száma.
Aztán a jel eltűnt.
Két férfi hátul úgy döntött, hogy felfelé kell sétálniuk az út felé.
Peter Hollis, negyvenes éveiben járó regionális értékesítési vezető, a törött ablakon keresztül mutatott.
“Nem lehetünk pár mérföldnél távolabb valahonnan.”
“Nem,” mondta Hannah.
Elkomorodott.
“Gyorsabban tudunk segítséget szerezni.”
“Az út befagy. A láthatóság egyre rosszabb, és egyikünk sem tudja pontosan, hol vagyunk.”
A másik férfi vitatkozni kezdett.
Hannah mindkettőjükre nézett.
“Senki sem jár egyedül. Senki sem távoz, hacsak nincs biztonságosabb lehetőségünk.”
A hangjában nem volt dráma.
Ezért hallgattak rá.
Kevesebb mint három órával korábban Hannah volt a legkönnyebb ember egy gazdag társalgóban, akit megalázni.
Most mindenki a shuttle-ban ránézett, mielőtt döntést hozott.
Majdnem két óra telt el.
Aztán fények jelentek meg az úton a töltés felett.
Eleinte Hannah azt hitte, hogy a mentőszemélyzet tagjai.
Egy fekete SUV-t állított meg.
Az utasajtó kinyílt, mielőtt a jármű teljesen megnyugodott volna.
Luchiano a jégre lépett.
A cipője azonnal megcsúszott.
Elkapta az ajtókeretet.
“Hannah!”
Hangja lefelé terjedt a lejtőn.
Ő felé nézett.
Először a harag érkezett.
Olyan gyorsan követte a megkönnyebbülést, hogy bosszantotta.
Luchiano óvatosan leereszkedett, ágakat használva az egyensúlyért.
Sötét kabátja nyitva volt ugyanazon a fehér ingen és mellényen, mint a gálin. A fagyos eső sötétítette a haját.
Elérte a shuttle-t.
“Megsérültél?”
“Nem.”
Hannah nem engedte, hogy a beszélgetés személyessé váljon.
“A sofőr válla súlyosan sérülhet. Ruth beütötte a fejét. Melissa terhes és stabil, de vizsgálatra szorul. Szükségünk van takarókra, erősebb fényekre és bármilyen mentőfelszerelésre, ami nálad van.”
Luchiano hallgatott.
Nem szakította félbe.
Nem mondtam neki, hogy mozogjon.
Nem jelentette be, hogy azért érkezett, hogy átvegye az irányítást.
Felnézett a lejtőre.
“Dante. Takarók, lámpák, mentőkészlet.”
Aztán újra Hannah-val szembenézett.
“Mi mást?”
Ez a kérdés fél másodpercre megállította.
A mentőszolgálatokat késleltették egy kés által felrobbantott szállítóteherautó és a legközelebbi bevezető úton lévő fekete jég.
A várakozás folytatódott.
Hannah tovább mozgott, mert a mozgás hasznos félelmet adott.
Luchiano ott állt, ahol kérte.
Amikor fényre volt szüksége Owen vállára, ő pontosan ott tartotta a zseblámpát, ahol Owen helyezte.
Amikor Hannah megkérte, hogy támaszkodjon összehajtogatott kabáttal a sofőr lábára, hogy Owen ne csúszjon tovább a dőlt jármű alsó oldalára, Luchiano letérdelt a sáros mocskóban, és megtette.
Amikor Dante vészfonyát hozott a törött ablakhoz, szokásból Luchianóra nézett.
Luchiano bólintott Hannah felé.
“Kérdezd meg tőle.”
Hannah vette észre.
Az estét azzal töltötte, hogy látta, ahogy hatalmas emberek kedvességet mutatnak, amikor közönség létezett, és kegyetlenséget, amikor a következmények nem.
Luchiano itt másképp viselkedett.
Nem volt kész eldönteni, mit jelent ez.
Ruth erősen reszketni kezdett.
Mielőtt Hannah megkérdezhette volna, Luchiano levette a kabátját, és áttekerte az idősebb nőt.
Ruth felnézett.
“Le fogsz fagyni.”
“Én is hidegebb voltam.”






