Hannah felemelte.
“Mindet megtartottad.”
“Mondtam már. Őszintén szólva csak te voltál az egyetlen, akinek írtam.”
“És a királynő?”
“Az is a tiéd.”
Hannah a betűk mellé tette.
“Mi lesz a munkámmal?”
A kérdés megfeszítette az arcát.
“Beszéltem egy ügyvéddel.”
Összeszűkült a szeme.
Luchiano felemelte az egyik kezét.
“Nem azért, hogy kényszerítsem Elaine-t, hogy újra felvegyel.”
Hannah várt.
“Az év végi kifizetés, amit visszatartott, benne van a megállapodásodban. Ha megérdemelt kártérítés, lehet, hogy utána nem változtathatja meg magát.”
“Az ügyvédem?”
“Marovich ajánlott valakit.”
Luchiano átcsúsztatott egy névjegykártyát az asztalon.
“Hívhatsz. Vagy kidobhatod. Az a rész a tiéd.”
Hannah elolvasta a nevet.
Chicagói munkaerő-munkaügyi szakértő.
Nincs látható kapcsolat Luchianóval.
“Nem hívtak fel helyettem?”
“Nem.”
“Nincs fenyegetés?”
“Nem.”
“Nincs titokzatos donor, aki nyomást gyakorol Elaine-re?”
Egy pillanatra Luchiano enyhén sértődöttnek tűnt.
Aztán rájött, hogy komolyan gondolja.
“Nem.”
Hannah szája végül meggörbült.
“Gyorsan tanulsz.”
“Egyre jobban veszítek.”
Három hónappal később a Milwaukee és Chicago közötti távolság Hannah rutinjának részévé vált.
Elfogadott egy állást egy független művészeti hitelesítési és származási cégnél Chicagóban.
Kisebb volt, mint Elaine közösségi hálózata.
Szinte minden más szempontból jobb.
Az irodák egy átalakított téglából épült épület két emeletét foglalták el a folyó közelében, tele nappali fényrel, zsúfolt referenciapolcokkal és kollégákkal, akik a rang helyett a nyilvántartásokról vitatkoztak.
A munka nehezebb volt.
A fizetés jobb volt.
Még fontosabb, hogy Hannah jelentései a saját nevét viselték.
A Marovich ügyvéd azt javasolta, hogy hivatalos követelést küldjön Elaine-nek Hannah visszatartott kártérítésével kapcsolatban.
Elaine ügyvédei ellenálltak.
Aztán tárgyaltuk.
Aztán fizették.
A fizetéshez nem tartozott bocsánatkérés.
Hannah rájött, hogy nincs szüksége rá.
Vanessa csendben eltűnt több Lake Michigan Club sakkestén.
Marovichnek elég befolyása volt ahhoz, hogy kényelmetlenné tegye a preferenciáit figyelmen kívül hagyni.
Amikor valaki megkérdezte, hogy Vanessát kizárni túlzás-e, állítólag azt válaszolta, hogy egy sakkklub túlélhet, ha kegyetlenség szórakozásnak álcázva van.
Hannah nevetett, amikor meghallotta.
Luchiano nem tette.
“Tetszett neked?” Hannah ugratott.
“Nem.”
“Akkor miért az arc?”
Luchiano püspököt helyezett el.
“Marovich túl élvezi a büntetést.”
Hanna elfogta a püspököt.
“Te vagy az, aki beszél.”
“Az más.”
Levelező meccseik fokozatosan péntek esti meccsekre váltak, amikor Hannah Milwaukee-ban tartózkodott.
Egy kis kávézóban találkoztak a tó mellett, ahol össze nem illő fa asztalok és párás téli ablakok voltak.
Luchiano továbbra is olyan helyeket választott, ahol látta a bejáratot.
Még mindig idegenek kezét figyelte.
Még mindig visszautasította a kávét, ami túl régóta volt a látótere elől.
Hannah sosem tekintette ezeket a szokásokat hibáknak, amelyeket neki kellett javítani.
A túlélés belé vésette őket, mielőtt megérkezett.
Amit megkérdőjelezett, azok az választások voltak, amelyeket ő a fölé helyezett.
Ha autót akart küldeni, megtanulta megkérdezni.
Ha azért akart változtatni egy rezervátumot, mert nem kedvelt egy környéket, megtanulta megmagyarázni, miért.
Néha Hannah is egyetértett.
Néha nem tette.
A lényeg az volt, hogy megtanult maradni, miután nemet hallott.
Kora tavasszal a hó visszavonult a tópartról, és Milwaukee elkezdte úgy tenni, mintha vége lenne a télen.
A Lake Michigan Club újabb adománygyűjtő sakkgálát szervezett.
Ez a játék egy felújított bálteremben zajlott, amely a vízre néz.
A szoba világosabb volt, mint Elaine háza.
Magas ablakok.
Krémfalak.
Hosszú asztalok, tele adományozott ajándékokkal.
Hannah sötétvörösben érkezett.
A ruha elegánsan illett a teljes alakjához, anélkül, hogy úgy tettem volna, mintha más nővé vált, hogy megérdemelje a szobát.
Luchiano már a fő sakkasztalnál ült.
Fehér ujjak tetovált alkarra tekertek.
Fekete mellény.
Ugyanaz a félelmetes nyugalma, amire Hannah az első éjszakától emlékezett.
Most már jobban megértette, mi áll mögötte.
Marovich a közelben állt szénszínű öltönyben.
Az arckifejezése bajt sugallott.
Kihúzta a széket Luchiano szemébe.
“Valaki látni akarja, ahogy Greco újra elveszíti a királynőjét?”
A szoba nevetett.
Luchiano rámeredt.
Hannah odalépett.
“Te hívtad meg.”
“Egyszer,” mondta Luchiano. “Mindent megbánok.”
Leült.
Tizenkét percet állított be a sakkórára.
Hannah felhúzta a szemöldökét.
“Tizenkét mozdulat?”
Luchiano megrázta a fejét.
“Már nem vagyok olyan hülye.”
“Ezt háromszor is mondtad.”
Hannah lépett először.
A negyedik lépésnél ugyanazt a gyalogot ajánlotta.
Luchiano ránézett.
Aztán rá.
“Nem kell elviselned.”
Elvette.
Az emberek már előbb nevettek, mielőtt bármi történt volna.
Tizennyolc lépés után Luchiano fekete királynője a tábla széléhez került.
Hannah nyúlt érte.
Ujjai összezárták a darabot.
Felemelte.
Valami alatta megragadta a bálterem fényét.
Egy gyűrű.
A nevetés elhallgatott.
Hannah nem mozdult.
Luchiano nem térdelt le.
Ez fontosabb volt számára, mint bárki, aki nézte.
“Három éven át,” mondta, “beszéltem valakivel, akit nem láttam.”
Hangja halk volt.
“Aztán találkoztam vele, és elveszítettem egy királynőt, egy játékot, és majdnem az egyetlent, aki megértett engem.”
Néhány vendég mosolygott.
Hannah mozdulatlan maradt.
Luchiano egyik kezét a sakkasztalra hajtotta.
“Nem fogok kérdezni tőled egy tele tele lévő terem előtt, ha itt állni nehezebbé teszi számodra, hogy nemet mondj.”
Ott volt.
Nem a gyűrű.
Nem a tömeg.
Az ajtó.
Hannah felállt.
Luchiano is felállt, elég lassan, hogy inkább figyelje őt, mint értelmezte.
Felvette a fekete királynőt.
A gyűrű a mezőn maradt alatta.
Hannah felemelte a gyűrűt két ujja között.
“Nem kérdezted.”
Luchiano majdnem elmosolyodott.
“Hannah Keane.”
“Igen.”






