Vanessa tovább figyelte Hannah arcát, láthatóan a zavarba várva.
Luchiano figyelte a táblát.
Hannah egy átlót elég ideig nyitva hagyta, hogy előrecsábítsa a püspökét.
Aztán bezártam.
Engedte az egyik bástyát egy veszélyesnek tűnő fájlra, amíg meg nem érkezett, és rájött, hogy szinte semmi hasznos támadás nincs.
Minden alkalommal, amikor Luchiano úgy hitte, hogy a pozíciója szűkült, egy új útvonal jelent meg.
A megismerősség kezdte bosszantani.
H.K. így játszott.
Nem védekező módon.
Nem passzívan.
Szándékosan gyenge.
Szándékosan csábító.
Évekkel korábban Luchiano írt az anonim játékosnak, hogy egy veszélyes embert könnyebben előre lehet kiszámítani, ha meggyőződtek róla, hogy nyer.
H.K. ibolya tintával válaszolt:
Talán az első csapda az, hogy elhiggye, hogy a gondolat az övé.
Kilencedik lépésnél Dante közelebb hajolt.
“Főnök.”
Luchiano a táblán tartotta a szemét.
“Mi?”
“Balra húz.”
“Tudom.”
Dante habozott.
Ez önmagában is arra késztette Luchianót, hogy végre ránézzen.
“Nem,” mondta Dante halkabban. “Azt hiszem, azt akarja, hogy azt higgye, tudod.”
Luchiano tekintete kevesebb mint két másodpercig tartott.
Dante hátralépett.
Az asztal túloldalán Hannah lehajtotta a tekintetét.
A szája sarka majdnem elárulta.
Vanessa látta.
Közelebb lépett pezsgős fuvolájával.
Egy csepp kondenzáció futott le az üvegen, miközben veszélyesen leengedte a sakktábla közelében.
“Mozgasd azt,” mondta Marovich.
Vanessa megfordult.
“Csak figyelek.”
Marovich vonalas arca nem változott.
“Akkor figyelj. Ne avatkozz bele a játékosokba, akik játszanak.”
Vanessa arca elvörösödött.
Levette az üveget.
Senki sem nevetett.
A hangulat meglepő gyorsan változott.
A sakkasztal körüli kör kissé kiszélesedett.
Nem azért, mert a vendégek elveszítették az érdeklődésüket.
Mert kezdték tisztelni a teret.
Hannah már nem volt vicc, amit Luchianónak ajánlottak fel.
Ő már egy igazi verseny fele lett.
Elaine két donor mögül figyelte.
Az arca megfeszült.
Arra számított, hogy Hannah kecsesen veszít, mosolyog, visszatér a készletéhez, és helyreállítja az esti társadalmi rendet.
Ehelyett az alkalmazott, akit fizetett, hogy átvizsgálja a nyugtákat, túlélte a teremben ismert legerősebb játékost.
A tizenkettedik mozgás megérkezett.
Luchiano lépett.
Hannah királya állva maradt.
Vanessa abbahagyta a számolást.
A csend, ahol a hangja hallatszott, jobban bosszantotta, mint maga a számlálás.
Tizenkét lépést ígért, mert feltételezte, hogy érti a távolságot közöttük.
Ez a távolság eltűnt.
Egy biztonságosabb játékos leegyszerűsítette volna a pozíciót.
Luchiano biztonságosabb vonalat látott.
Elutasította.
Még mélyebbre hajtotta királynőjét Hannah területére.
Néhányan mormoltak.
A királya a szél felé fordult.
Újra előrelépte a királynőt.
“Nincs helyed,” mondta.
Hannah tanulmányozta a királynőt.
“Még nem.”
Még egy négyzetet nyomott.
Hannah a lovagáért nyúlt.
Semmi díszítés.
Nincs mosoly.
Csak két ibolyaszínes ujj emeli fel a darabot.
A fa koppant a fához.
“Megvan.”
Fél másodpercig senki sem értette.
Aztán Dante tette.
Halkan egy halkan szót sújtott lehelni.
Marovich nevetett.
A lovag Luchiano királyát ellenőrizte.
A királynőjét is támadta.
Luchiano olyan vonalat keresett, amely mindkettőt megmentette.
Nem volt ilyen.
A királyának költöznie kellett.
Megmozdította.
Hannah átnyúlt a táblán.
Keze áthaladt a meleg rézlámpa fényén.
Ujjai összeszorultak fekete királynőjén.
Felemelte a négyzetről, és a korábban feláldozott bábu mellé tette.
Nem mutatott diadal az arcán.
Ez még rosszabbá tette a helyzetet.
“Te lépsz.”
Valahol a vendégek mögött egy pinér túl keményen letett egy tálcát.
Egy apró üvegcsörgés jutott végig a csendes szalonon.
Luchiano a pozíciót nézte.
Már veszített már darabokat korábban.
Korábban már veszítettem meccseket.
Ami zavarta, az nem a királynő volt.
Hannah pontosan értette, hogyan fog kifejeződni a türelmetlensége.
Ő etette neki.
Aztán várt.
A következő tíz perc eltörölte azt a lehetőséget, hogy a királynő szerencse volt.
Luchiano harcolt a pozícióért.
Hannah összeszedte magát.
Fenyegetéseket teremtett.
Csökkentette őket.
Bonyodalmakat kínált.
Nem volt hajlandó izgatott lenni.
A darabok eltűntek, míg a megmaradt hadserege kevésbé támadásnak, inkább bizonyítéknak tűnt.
Aztán Hannah mozgatta a bástyáját.
“Sakk-mat.”
Luchiano a táblára meredt.
A királyának nem volt jogi mezőnye.
Egyszer megnézte.
De aztán megint.
Végül előrenyúlt, a fekete királyt a hüvelykujja és mutatóujja közé vette, és oldalra tette.
Csak ekkor lélegzett újra a szoba.
Marovich közelebb lépett.
“Több mint ötven éve játszom sakkot” – mondta.
Luchianóra nézett, majd Hannah-ra.
“Nem azért nyertél, mert hibázott.”
Több vendég közelebb hajolt.
Marovics megérintette a négyzetet, ahol a királynő meghalt.
“Te kényszerítetted neki azt a hibát, amire szükséged volt.”
Kiegyenesedett.
“Az más.”
Először egész este Hannah elégedettséget érzett anélkül, hogy azonnal el kellett volna rejtenie.
Kevesebb mint egy óráig tartott.
A vacsorát a galéria mögötti hosszú asztalnál szolgálták fel.
Hannah nem csatlakozott a vendégekhez. Az ajtó közelében maradt egy leltárlaptal és bőrmappával, ellenőrzötte a tételek számát, miközben az evőeszközökhöz a porcelánhoz értek, és a drága beszélgetés folytatódott, mintha semmi kellemetlen nem történt volna.
Luchiano Elaine közelében ült.
Vanessa két helyre ült.
A büszkesége annyira lehűlt, hogy felismerje, Hannah játéka rendkívüli volt.
Nem hűlt meg eléggé ahhoz, hogy kimondja.
Vanessa kiutat adott neki.
“Hagytad, hogy nyerjen, ugye?”
Luchiano a tányérjára nézett.
“Nem.”
Vanessa mosolya elhalványult.
Ott kellett volna hagynia a választ.
Ehelyett hallotta, ahogy azt mondta: “Túl mélyre nyomtam a királynőt. Szerencséje volt.”
A szoba túloldalán Hannah tolla megállt.
Luchiano érezte, ahogy felé néz.
Nem emelte fel a tekintetét.






