Galina megpillantott egy pár papucsot a bejáratnál. Nem az övéi voltak. Puha filc, hímzett margaréták díszítették a széleken. Az ajtó mellett álltak, tökéletesen elhelyezkedve, lábujjai kifelé mutatva, mintha valaki már kiválasztotta volna a helyüket.
Felvett egyet. A talp vadonatúj volt, egyáltalán nem kopott. Valami vegyi szaga volt, egyenesen a boltból.
“Mi ez?” kérdezte Viktort, amikor kijött a fürdőszobából.
“Anyának vettem. Folyton azt mondja, hogy mindig hideg a lába.”
Galina pontosan visszatette a papucsot oda, ahol volt. Aztán a konyhába ment, hogy felmelegítse a vacsorát.
Viktor követte, leült az asztalhoz, és a kenyérdoboz felé nyúlt. A kezei nagyok voltak, széles csuklókkal, és amikor ideges lett, megcsavarta az esküvői gyűrűjét. Most már csavarta.
“Galya, beszélni akartam veled.”
“A papucsokról?”
“Anyáról.”
Kikapcsolta a mikrót, mielőtt befejezte volna, bár még nem sípolt. A tányér belül csak enyhén meleg volt. Galina kivette, a férje elé tette, és leült vele szemben.
“Csak rajta.”
“A vérnyomása teljesen kiszámíthatatlan. Kétszer hívtunk mentőt ebben a hónapban. A szomszédja hívott a munkahelyemen, azt mondta, Zinaida Pavlovna ismét a folyosón esett el.”
Galina hallgatott. Ujjai az asztalon pihentek, és a saját körmeit bámulta. Aznap reggel megrepedt a fénykelője az mutatóujján – észrevette, majd elfelejtette.
“Szerintem be kellene költöznie hozzánk.”
Úgy mondta, mintha a döntés már megszületett volna. Nincs kérdés, nincs vita. Hangja nyugodt volt, mintha a tükör előtt gyakorolta volna a mondatot.
“Mozduljatok be,” ismételte Galina.
“Végleg.”
A hajdina tányér közöttük feküdt. A gőz abbahagyta a felemelkedést. Viktor nem evett.
Egy kétszobás lakásban éltek a Ferganszkaján. Negyvenhat négyzetméter, legalábbis a papírok szerint. Valójában kisebbnek tűnt: a folyosói szekrény fél métert foglalt el, az erkély pedig tele volt dobozokkal, amiket Viktor már három éve ígért rendbe tenni.
Galina harmincöt éves volt. Viktor harmincnyolc éves volt. Lányuk, Polina tizenegy éves volt. Polinának volt egy saját apró szobája, kétszeres három méteres, ablakával az udvarra. Ő “kabinjának” nevezte, és senki sem engedte, hogy hozzányúljon a falán lévő plakátokhoz.
Zinaida Pavlovna Podolszkban élt, egy egyszobás lakásban a földszinten. Galina havonta egyszer meglátogatta, bevásárolt, és hallgatta, ahogy anyósa a szomszédokról, a vérnyomásáról beszél, és arról, hogy Vit’ka sosem hív.
Nem volt gonosz nő. Galina ezt beismerte. Zinaida Pavlovna almás pitét sütött, emlékezett minden unokájának a környéken, és soha nem emelte fel a hangját. De volt egy szokása: bármelyik szobába belépett, és elkezdte átrendezni a dolgokat.
Nem szándékosan. Csak úgy gondolta, hogy így kényelmesebb. A poharaknak jobbra kell nézniük a fogantyúknak. A törölközőket harmadokban kell összehajtani, nem negyedekben. A vaj a hűtő felső polcára kerül,
nem az ajtóba. És minden alkalommal, amikor Galina mindent visszatett a helyére, Zinaida Pavlovna úgy nézett rá, mintha a meny bosszúból tenné.
És mindig megjegyzést tett neki.
Nem hangosan. Nem udvariatlanul. Halkan, futólag, mintha senkihez sem beszélne.
“Polochka, megint csak zokniban sétálsz a padlón? Meg fogsz fázni.”
“Galya, mindig ilyen vékony a levesed? Vagy csak ma plusz vizet tettél bele?”
“Vit’ka, miért van csak egy szőnyeged a fürdőszobában? Csúszós odabent.”
Minden kifejezés önmagában ártalmatlannak tűnt. De együtt hangos zümmögéssé alakultak, amitől legszívesebben becsuktad volna az ajtót és csak lélegezni akartál.
Galina aznap este nem válaszolt a férjének. Eltakarította az edényeket, letörölte az asztalt, és megnézte Polina házi feladatát. Aztán bebújt az ágyba, és a fal felé fordult.
Viktor lefeküdt mellé. Nem ölelte meg. Mindig tudta, mikor nem kellene.
“Haragszol?”
“Nem.
”
“Akkor mi az?”
“Gondolkodom.”
Hátradőlt, és összefonta a kezét a mellkasán. A sötétben hallottad, ahogy Polina valamit néz a táblagépén a szomszéd szobában: lágy nevetés, aztán halk, majd megint nevetés.
“Ő az anyám, Gal.”
“Tudom.”
“Nem hagyhatom ott.”
“Nem kérem, hogy hagyd el őt.”
Egy ideig csendben maradt. Aztán:
“Mit javasolsz?”
Galina lehunyta a szemét. Kint egy autó haladt el, fényszórói végigcsúsztak a mennyezeten, majd elhalványultak. A folyosón lévő papucsokra gondolt. Milyen szépen sorakoztak fel. Mintha már elfoglalták volna a helyüket.
“Beszéljünk holnap,” mondta.
De másnap, és az azt követő napon sem beszéltek. Viktor két napra üzleti útra ment. Galina Polinával maradt, dolgozni ment, hazament, főzött, ellenőrizte a házi feladatát. Minden a szokásos módon ment. De nem mozdította a papucsokat a folyosón.
Ott voltak, állandó emlékeztetőként. Egy tárgy, amit nem tudtál elfelejteni,
mert pont az útban volt.
Munkahelyén Galina egy szállítmányozó cég logisztikájával foglalkozott. Menetrendek, útvonalak, telefonhívások a sofőrökkel. Szerette a munkáját, mert mindent ki lehetett számolni. Útvonal: A pont, B pont, utazási idő, üzemanyag-fogyasztás. Minden mérhető volt.
OtthonE, semmit sem lehetett mérni.
Ebédszünetében a nővére, Lena hívott. Lena Tulában élt, iskolában dolgozott, elvált, és azt hitte, mindent tud az életről. Legalábbis így gondolta.
“Szóval, mit döntöttél?”
“Semmi.”
“Galya, tudod, ha nem szólalsz meg, egy héten belül beköltözik, ugye?”
“Tudom.”
“És?”
Galina az iroda ablakán bámult kifelé. A parkolóban egy kék furgon állt ferde ‘Szállítás’ táblával. A ‘D’ betű félig le volt hámozva, mint egy kis zászló.
“Nem akarok rosszfiú lenni.”
“Kinek rossz?”
“Érte. Érte. Polináért.”
Lena sóhajtott. Galina annyiszor hallotta már ezt a sóhajt, hogy meg tudta volna csinálni: hosszú, egy kis füttyen, és egy szünet a végén.
“Tudod, mire jöttem rá a válásom után? Ha megpróbálsz mindenkinek jó lenni, abbahagyod a bárki lenni magadért. Ez nem áldozat. Ez hiba.”
Hiba. A szó ott lógott a telefonvonalon.
“Visszahívlak,” mondta Galina, miközben letette a telefonját az asztalra.
Egy percig így ült. Talán kettő. A szó nem hagyta el. Valahol a bordái között maradt, lehetetlenné téve a teljes lélegzetvételt.






