Viktor pénteken tért vissza üzleti útjáról. Polinának egy hűtőmágnest, Galina pedig egy doboz csokit. A csokoládék “Ptichye Moloko” voltak. Mindig hozta a “Ptichye Moloko”-t, még akkor is, ha Galina nem kedvelte őket. Ő inkább a “Korovka” szót részesítette előnyben. De nem emlékezett rá. Vagy talán mégis megvette, de megszokásból vette.
Elrakta a dobozt a szekrénybe, és forralni állította a vízforralót.
“Anya rosszabbul van,” mondta, miközben felakasztotta a kabátját. “Útközben beugrottam. A lábai duzzadtak, alig tud járni.”
“Mit mond az orvos?”
“Azt mondja, folyamatos felügyeletre van szüksége.”
Leült az asztalhoz, és a kezével megdörzsölte az arcát. A tenyere durva volt, az ujjbegyein bőrkeményedés. Hozzászokott a kézzel dolgozni: javítani, csavarozni dolgokat, összeszerelni.
“Galya, nem húzhatom tovább ezt. Döntést kell hoznunk.”
“Tudom.”
“Akkor döntsünk.”
Töltött neki egy kis teát. A bögrének lepattogzott a széle – ez volt a kedvence,
kék, benne egy sötét folt a tea miatt, amit semmilyen tisztítószer nem tudott eltávolítani.
“Vitya, megkérdezted Polinát?”
“Polina?”
“Ez az ő szobája. Hová megy?”
“Ő velünk lesz. Ágyat teszünk neki.”
“Csak tizennégy négyzetméterünk van.”
“Belefér.”
Magabiztosan mondta. Mint valaki, akinek már mindent elrendezett a fejében: az ágy itt, a szekrény ott, az íróasztal az ablak mellett. Tehetsége volt abban, hogy dolgokat egy térbe illesztsen. Ugyanezt tette az emberekkel.
Galina összeszorította az ajkait. Nem haragból. A frusztrációból, hogy nem hallotta őt. Nem azért, mert nem akarta, hanem mert egyszerűen nem tudta, hogyan hallja azt, amit nem mondanak ki közvetlenül.
Szombaton Galina moziba vitte Polinat. A film egy kutyáról szólt, amely a gazdájára várt. Polina sírt a végén, míg Galina ott ült, és azt gondolta, hogy a hűség nem mindig jó dolog.
Néha a hűség azt jelenti, hogy megállsz és vársz, hogy valaki döntést hozzon helyetted.
A film után elmentek egy kávézóba. Polina banánpalacsintát rendelt, Galina fekete kávét. A szomszéd asztalnál egy körülbelül hatvan éves nő ült egy kislánnyal – nagymamával és unokájával. A nagymama apró darabokra vágta a palacsintát, a lány pedig nevetett, miközben próbált kézzel enni.
“Anya, igaz, hogy Zina nagymama hozzánk fog költözni?”
Galina letette a csészéjét. A kávé a csészealjra fröccsent.
“Ki mondta ezt neked?”
“Apa tette. Tegnap, amikor zuhanyoztál.”
A lányára nézett. Polina apja szemét viselte: szürkészöld, sötét gyűrűvel az írisz körül. És ugyanúgy hunyorított, mint ő, amikor ideges volt.
“Azt mondta, a szobádban alszom.”
“És mit mondtál?”
“Mondtam, hogy ‘rendben.’ Mit mondhatnék még?”
Galina rájött, hogy olyan szorosan szorítja a csésze nyelét, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Lazított a szorításán.
“Nem akarod?”
Polina egy pillanatra csendben maradt. A villájával megpiszkálta a palacsintáját.
“Nem tudom. Nagymama kedves. De mindig azt mondja, hogy rosszul ülök. És hogy túl sok időt töltök a tabletemmel. És hogy a szobám úgy néz ki, mint egy raktárszekrény.”
“Ez a te szobád.”
“Pontosan.”
Polina felnézett. Valami felnőttes volt a szemében, valami, amit Galina korábban nem vett észre. Vagy talán észrevette, de nem akarta látni.
“Anya, akarod, hogy beköltözzön hozzánk?”
Galina kortyolt a kávéjából. Alig volt meleg, keserű íze volt a túlsütött babtól.
“Nem,” mondta halkan.
Ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondta. Nem a férjének, hanem a lányának. És emiatt könnyebbnek és ijesztőbbnek tűnt.
Este, miután Polina elaludt, Galina kilépett az erkélyre. Hideg volt – kora október volt, és a lehelete apró felhőket formált. Lent égtek a lámpák,
és az udvar üres volt, csak egy macska szaladt a padok között.
Viktor követte őt kifelé. Mellette állt, a korlátnak támaszkodva. Csendben meggyújtott egy cigarettát. Csak hetente egyszer szívott, talán kevesebbet. Csak akkor, ha valami nem tudott eldönteni.
“Beszéltem vele,” mondta. “Anyára. Készen áll. Ő szeretne segíteni a ház körül, Polinával.”
“Vitya.”
“Mi?”
Galina figyelte a macskát. Megállt az udvar közepén, felemelte a fejét, és mozdulatlanul állt, mintha csak az állatok hallhatnak valamit.
“Azt mondtad neki, hogy költözik. Mielőtt egyáltalán döntöttünk volna.”
Szívott egy slukkot, és kifújta a füstöt.
“Azt hittem, egyetértesz.”
“Miért?”
“Mert mindig egyetértesz.”
Nem volt düh a hangjában. Nincs vád. Csak egy kijelentés. Egy tény, amit mindketten tudtak, és csendben megosztottak egymással tizenkét év házasságuk alatt.
Ő mindig egyetértett. Amikor ebbe a lakásba költöztek, nem abba, ami közelebb volt a munkahelyéhez, amit ő talált. Amikor Polinát a Zinaida Pavlovna által választott iskolába küldték. Minden nyaraláskor inkább az anyja kunyhójához mentek, nem a tengerpartra, mert “anyu mérges lenne.”
Galina elfordult a korláttól, és a férjére nézett. A konyhaablak fényében az arca öregebbnek tűnt. Ráncok a szeme körül, amik korábban nem voltak. Vagy talán igen, csak ő sosem vette észre.
“Nem mindig fogok egyetérteni,” mondta.
“Ez azt jelenti, hogy nem?”
Nem válaszolt. Bement a lakásba, és becsukta az erkélyajtót. Nem teljesen. Egy repedés maradt, és hideg levegő kúszott végig a padlón, elérve a lábát.
Hétfőn váratlanul érkezett Zinaida Pavlovna. Galina hazaért a munkából, és azonnal meglátta a folyosón a jól ismert bőröndöt: barna, kopott, egy öt évvel ezelőtti vonattábla rajta.
A margaréta mintás papucsok álltak a küszöbön. Már felvettem.






