“Az én Vitiám mindig hitt abban, hogy ha csak megcsinálsz valamit, végül mindenki hozzászokik. Az apja is ilyen volt. Vett egy autót, aztán hozzám fordult, és azt mondta: ‘Zina, nézzük meg, hová ment az összes pénz.'”
Keserű, egyoldalú mosolyt villantott.
“Hozzászoktam. Harminc év, és alkalmazkodtam. Azt hittem, te is megszokod majd.”
“Tizenkét évet töltöttem azzal, hogy hozzászokjak. Elég legyen.”
Zinaida Pavlovna bólintott. Nem értett egyet, de befogadta.
“De hol kellene élnem?”
Galina felállt, elővett egy jegyzetfüzetet a fiókból – ugyanazt, amit bevásárlólistákhoz és utazástervezéshez használt –, majd egy üres oldalra nézett.
“Oldjuk meg együtt. Viktor nélkül. Nincs sértettség. Nem hozott döntéseket senki háta mögött.”
Tizenegyig a konyhában ültek. Viktor kétszer is bejött, és mindkét alkalommal Galina kérte, hogy lépjen ki. Harmadszor az ajtóban maradt és hallgatott.
Galina három lehetőséget talált ki. Az első: egy idősek otthona.
Zinaida Pavlovna megrázta a fejét, és áthúzták. A második: egy bentlakó segítő Podolszkban. Drága volt, de ha Viktor feladná a garázst, amit egy motorkerékpárért bérelt, amit két éve nem használt, megengedhették volna maguknak. Harmadszor: egy lakás a szomszéd épületben, egy egyszobás lakás, amit Galina ismerőse, Tamara bérel harmincezer dollárért. A közelben. Nem együtt, de közel.
Zinaida Pavlovna csendben hallgatta, apró kortyokban kortyolta a teáját, csészéje már nem csörgött.
“A második,” mondta végül. “De nem ápolónő – segítő. Nem vagyok ágyhoz kötve.”
“Egy segítő,” egyezett bele Galina.
Viktor az ajtóban állt, és mindkettőjüket figyelte. Pont úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akit nem hívtak meg játszani: sérült, zavarodott, és valami mást is érzett, egy kicsit megkönnyebbülést – bár próbálta elrejteni magától.
“Mi köze van a motorkerékpárnak ehhez?” kérdezte.
Galina és Zinaida Pavlovna pontosan ugyanabban a pillanatban néztek rá.
A külsejük is ugyanezt mondta.
Elhallgatott.
Aznap éjjel Galina nem tudott aludni. A hátán feküdt, és a plafont bámulta. Zinaida Pavlovna Polina szobájában aludt, míg Polina Galina mellett feküdt egy összecsukható matracon, lágyan lélegzett.
Viktor felé fordult.
“Jól tetted.”
Nem számított erre. Felkészült a szemrehányásra, a csendre, vagy arra, hogy a kanapén aludni megy. De ezt mondta.
“Tényleg?”
“Nem tudom, hogyan kérdezzem. Nekem könnyebb csak színészkedni.”
“Észrevettem.”
“Anya is észrevette. Húsz perccel ezelőtt írt nekem. Találd ki, mit mondott?”
“Mi?”
“‘Vitia, vedd el újra ezt a nőt. Okosabb nálad.'”
Galina nem tudta visszatartani a halk felkuncogást, ügyelve arra, hogy ne ébressze fel Polinát. Viktor is mosolygott. Nem látta őt, de hallotta—a mosolya megváltoztatta a légzését.
“Komolyan mondom, Galya. Csak megszoktam, hogy egyetértesz velem. Abbahagytam a kérdezést. Ez az én hibám.
”
Megint az a szó. Lebegett a sötétségben közöttük, de ezúttal Galina nem érezte a bordáiban. A szó most könnyebbnek tűnt. Vagy talán mégis megtette.
“Mindketten hibáztunk,” mondta. “Te, azzal, hogy nem kérsz. Én, azzal, hogy nem válaszolok.”
Két héttel később a segítő Raya Zinaida Pavlovnához költözött Podolszkba. Telt volt, rózsaszín arcú, hangos hangja volt, és szeretett mindenkit ‘drágámnak’ hívni. Az első három napban Zinaida Pavlovna követte őt, miközben tányérokat pakolgatott. A negyedik napon Raya azt mondta:
“Zinaida Pavlovna, ha még egyszer megérinted a poharamat, borscsot öntök bele.”
Az anyósom megsértődött. Aztán nevetett. Ezután együtt ültek, teáztak, és beszélgettek a tévésorozatról.
Galina Polinától tudta meg, aki szombaton meglátogatta a nagymamáját. Boldogan tért vissza, pitét cipelve és egy új hűtőmágnes.
“Anya, Raya annyira menő. A nagymamát ‘Zinulnak’ hívja, és a nagymama nem mérges.
”
“Tényleg?”
“Igen. És a nagymama azt mondta, hogy lement a vérnyomása. Azt mondja, azért, mert nem stresszel.”
Galina almát most. A víz hideg volt, és a csap fémes illatot árasztott. Mindkét kezében tartotta az almát, forgatva a patak alatt, azon gondolkodva, hogy néha a legnehezebb nem hátrálni meg. Nem akarok kemény lenni. Nem akarok igazat mondani. De csak kimondhatod hangosan, amit már belül tudsz.
Victor eladta a motort. Nem a garázsban, csak a motorban. A pénz fedezte Raya hat hónap fizetését. Nem panaszkodott. Csak egyszer, amikor hazafelé sétáltak a boltból, megállt egy biciklibolt ablakánál, és körülbelül húsz másodpercig állt ott.
“Hiányzik?” kérdezte Galina.
“Nem a motorral.”
“Akkor mit hiányolsz?”
“Az érzés. Az az érzés, amikor lovagolsz, fúj a szél, és nincs senki más a közelben.”
Megfogta a kezét. A tenyere durva és meleg volt.
“Vehetnénk bicikliket.”
Ránézett, majd nevetett. Nem hangosan, de őszintén. Már régóta nem hallotta ezt a nevetést. Nem a munkahelyi nevetést, hanem azt, amit kollégáknak és barátoknak szól. Ez volt az igazi, az, ami akkor jött elő, amikor valami igazán megviselte.
“Biciklik,” ismételte. “Galya, én harmincnyolc vagyok.”
“És?”
“És semmi. Menjünk, válasszunk néhányat.”
Novemberben Zinaida Pavlovna jelentkezett. Nem Victor. Felhívta Galinát.
“Galya, gondolkodtam.”
“Miről?”
“Arról, amit akkor mondtál. A hibáról.”
“Nos?”
“Igazad volt. Vitia és én is hozzászoktunk, hogy a nők magukat is igazítják. Alkalmazkodtam az apjához. Azt várta, hogy hozzáállsz hozzá. De egyszerűen nem tetted.”
Galina leült a kanapéra és hallgatott. A fal másik oldalán Polina hangosan verset mondott, és sorrészletek suhantak át rajta: “frost and sun”, majd egy szünet, “egy csodálatos nap.”
“Zinaida Pavlovna, akkor megsértődtél?”
“Igen. Három napig. Aztán arra gondoltam – ha valaha is azt mondtam volna a férjemnek, hogy ‘hibát’ a ‘rendben’ helyett, talán nem váltunk volna el.”
Galina nem tudta, hogy az anyósa elvált. Victor sosem mondta el neki. Vagy talán igen, és ő nem hallgatott rá.
“Elváltál?”
“’92-ben. Másfél évig külön éltünk. Aztán újra összejöttünk. Aztán meghalt. Ez az egész történet.”
“Sajnálom.”
“Ne aggódj. Csak ne ismételd meg.”






