A konyhából a sült hagyma és valami húsos illata töltötte be a levegőt. Zinaida Pavlovna a tűzhelynél ült, rózsaszín kötényt viselt kis virágmintás házi ruhája fölött. A kötény nem Galináé volt. Ő maga is hozta a sajátját.
“Galina drágám, épp most kezdtem el néhány szeletet. Vitya hívott, és azt mondta, nem bánnád.”
Galina óvatosan letette a táskáját, mintha valami törékeny lenne benne.
“Zinaida Pavlovna, Vitya mondta ezt neked?”
“Igen, természetesen. Tegnap este. Azt mondta: ‘Anya, pakold össze a dolgaidat, mindent elintéztünk Galyával.'”
Galina a konyhaajtóban állt, és nézte, ahogy anyósa egy fa spatulával keveri a darált húst a serpenyőben – ugyanazzal a spatulával, amit legutóbb hozott és Galina a fiók hátuljába tette. A spatula újra megjelent. A fiók nyitva volt.
“Találtam egy kis összecsukható ágyat Polinának,” folytatta az anyós. “Kompakt, tökéletesen illik a szekrénybe.

Vitya azt mondta, elég hely lesz a hálószobádban.”
Egy halom törölköző hevert az asztalon. Nem Galináé. Fehérek, kék kerettel, harmadokra hajtogatva.
Galina érezte, hogy valami felemelkedik benne. Nem harag. Valami más. Mintha mind a tizenkét év, az összes megállapodás, minden “jó”, minden lenyelt mondat egy pontba gyűlt volna össze a bordái alatt, hogy kijusson.
Belélegzett. Kifújta a levegőt.
“Zinaida Pavlovna.”
“Mi az, kedves Galina?”
Anyósa megfordult, spatulával a kezében, köténye kissé ferdén volt. Az arca kedves volt, kissé aggódó. Ráncok a szája mellett, ősz haj kontyba kötve, és a türkiz fülbevalók, amiket mindig viselt.
Galina kinyitotta a száját. És mondott egyetlen szót.
Azt mondta: “hiba.”
Nem “nem”. Nem azt, hogy “menj el”. Nem azt, hogy “nem értek egyet.”
“Hiba.”
Zinaida Pavlovna megdermedt, spatuláját a levegőben tartva.
“Mi?”
“Ez hiba, Zinaida Pavlovna.

Vitya tévedett. Nem döntöttünk semmit. Ő maga döntött.”
Az anyós lassan leengedte a spatulát a serpenyőbe. A darált hús sercegni kezdett.
“Mit értesz az alatt, hogy egyedül?”
“Pont így. Nem kérdezett meg. Nem kérdezte meg Polinát. Felhívott, és mondott valamit, ami nem volt igaz.”
Galina nyugodtan szólt. Minden szó különálló, éles volt, mint a deszkán lévő szögek. Nincs kiabálás, nincs suttogás. Csak beszélt.
Zinaida Pavlovna leült a székre. Nehézkesen, mintha hirtelen engedtek volna a lábai.
“Galya, de már bepakoltam a bőröndöm. Átadtam a kulcsokat a szomszédnak.”
“Értem.”
“Bezártam a lakást.”
“Értem, Zinaida Pavlovna.”
Egyikük sem emelte fel a hangját. A hús még mindig sistergett a tűzhelyen, és a konyhát megégett hagyma illata kezdett betölteni. Galina odament, és elzárta a gázt.
“Maradhatsz éjszakára. De nem fogsz itt élni. Nem azért, mert nem szeretlek.

Hanem mert ez hiba. Mindenkiért.”
Az anyósa ránézett. Nem volt sértettség a szemében, csak zavartság. Mintha valaki megmutatott volna egy térképet, fejjel lefelé tartva, csak most jött rá.
“Vitenka azt mondta…”
“Vitenka tévedett.”
Nyolckor érkezett. Látta anyját a konyhában, egy bőröndöt a folyosón, és Galinát Polina szobájában ülni, aki segít neki matekban.
“Anya, megérkeztél!” Hangja vidám és hangos volt, mintha biztos lenne benne, hogy minden a terv szerint halad.
“Vitya, gyere ki a folyosóra,” mondta Galina, miközben nem emelte fel a fejét a jegyzetfüzetről.
Kilépett. Becsukta a “kabin” ajtaját, és felé fordult. A folyosó szűkös volt: egy szekrény, a bőrönd, egy fogas. Csak körülbelül másfél méter van közöttük.
“Elmondtad anyádnak, mit döntöttünk. De nem döntöttünk el.”
“Galya, mit kellett volna tennem? Egyedül van, rosszul érzi magát.”
“Beszélhettél volna velem.”
“Próbáltam!”
“Te mondtad.

Nem kérdezted.”
Fél lépést hátralépett. A háta nekiütközött aE szekrény.
“Mi a különbség?”
“Egy hatalmas.”
Galina egyenesen állt. Karjai az oldalán, vállai egyenesen. Le akart ülni, elfordulni, azt mondani, hogy “jól”, és elfelejteni. A teste emlékezett erre a mozdulatra: lehajtotta a tekintetét, bólintott, egyetértett. De nem tette meg.
“Tizenkét éve mondom, hogy ‘jó’, Vitya. Minden döntésedért. Minden alkalommal, amikor azt mondom magamnak: rendben van, túl fogok jutni rajta. De már nem akarok csak túlélni. Élni akarok.”
Csendben volt. Olyan gyorsan csavarta meg az ujján lévő gyűrűt, hogy az megcsillant a folyosó fényében.
“Kidobod az anyámat?”
“Azt mondom, tévedtél. És ezt a szót nem véletlenül választottam.”
Zinaida Pavlovna a konyhában ült, teát ivott. A kupa nem Galina készletéből volt. Ő maga is hozta a sajátját. Fehér, arany szegéllyel, a porcelán készletből, amit ötvenedik születésnapjára ajándékoztak neki.
Galina belépett, és leült vele szemben.
“Zinaida Pavlovna, hallottad engem?”
“Hallottalak, Galochka. A falak vékonyak.”
Kortyolt a teájából. Kezei enyhén remegtek, és a csésze halkan csörrent a csészealjnál.
“Szóval hiába jöttem ide.”
“Azért jöttél, mert a fiad meghívott. De ő hívott meg téged anélkül, hogy megkérdezte volna a családját, akivel él.”
Zinaida Pavlovna felnézett. A szemei pont olyanok voltak, mint Viktoré és Polináé: szürkészöldek, sötét peremmel. De most már elhalványult, mint azok, akik gyakran hunyorognak, akár a naptól, akár a könnyektől.
“Azt hittem, örülni fogsz. Segíthetnék Polinával, a főzéssel.”
“Jó ember vagy. De ebben a lakásban nincs hely még egy embernek. Fizikailag nem. Bent.”
Az anyósom csendben összeszorította az ajkait. Egy szünet után halkan azt mondta: