Letette a telefont. Nincs “viszlát”, nincs “vigyázz magadra”. Most fejezte be a hívást. Ez volt a szokása. Régen ez idegesítette Galinát. Most már rendben volt.
December. Az első hó korán érkezett, éjszaka fehér boríta be az udvart. Reggel Galina kiment kivinni a szemetet, és látta, hogy valaki hóembert épített a játszótéren – egy ferde, oldalra fordított sárgarépa és félig leesett vödör a füléről.
Mellette állt Polina. Nincs sapka, dzseki szélesen nyitva.
“Én csináltam.”
“Értem.”
“Tetszik?”
“Vedd fel a kalapod.”
Polina a szemét forgatta. Ez új dolog volt, ősszel kezdődött – minden megjegyzésre forgatta a szemét. Tizenegy éves. ThaT küszöb.
Galina közelebb jött. A hóember elérte a derekát. Gallykarok álltak ki a hóból, és az egyiken egy kis rágógumi csomagolás lógott.
“Az az ő táskája,” magyarázta komolyan.
“Értem.”
Egymás mellett álltak. A hó nyikorgott a lábuk alatt,

leheletük gőzzé vált a hideg levegőben. Valahol egy lakásajtó csapódott, és egy hang hallatszott, amint egy macskát hívott.
“Anya.”
“Mi?”
“Köszönöm, hogy nem csak annyit mondtál, hogy ‘rendben’.”
Galina a lányára pillantott, aki zsebre tett kézzel állt, és a hóembert bámulta. Az arcát és az orrát vörös volt a hidegtől.
“Hallottad?”
“A falak vékonyak.”
Megismételte nagymamája mondatát. Galina gombócot érzett a torkában – nem a szomorúságtól, hanem valami mástól. A tizenegy éves lány nem emlékezett a kiabálásra vagy a vitákra, hanem a csendes konyhai beszélgetésre. És megértette.
Galina egy héttel később a szekrényben találta meg a papucsokat margarétákkal. Zinaida Pavlovna elfelejtette őket, amikor visszatért Podolszkba. Puha, új talppal, sosem igazán kopott.
Kidobhatta volna őket. Vagy elraktam őket a felső polcon. Vagy visszavitte volna őket az anyósához.
Ehelyett Galina az ajtó mellé helyezte őket.

Tökéletesen igazítva, a lábujjak előre néznek.
Vendégeknek.
Viktor észrevette, és egy szót sem szólt. De azon az estén, miközben együtt mosogattak, átnyújtott neki egy tányért, és halkan megkérdezte:
“Galya, ha dönteni akarok valamiről, hülyének fogsz hívni?”
“Nem. Azt mondom, ‘hiba.’ Ez udvariasabb.”
Felhorkant. A csapból víz folyt, meleg, mosogatószer illatú. Tányérok halmoztak a polcon, és a felső polcon Galina észrevett egy arany szegéllyel rendelkező csészét. Zinaida Pavlovna ezt is elfelejtette.
Nem tette el. A kék csésze mellé tette. Két csésze a felső polcon: az egyik lepattogzott, a másik arany.
Ez rendben van. Hagyd őket maradni.

A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.