A fiú olyan komoly udvariassággal nyújtotta ki a kezét, hogy Wade majdnem elmosolyodott.
Aztán a gyerek szemébe nézett.
Meleg, mézbarna színűek voltak, szokatlanul nagyok, az egyik szemöldökük kissé magasabbra emelkedett, mint a másik.
Wade egész életében látta ezt az arckifejezést.
A fürdőszobai tükörben.
Apja fényképein.
Régi családi portrékban.
Kezet fogott a kis szemmel.
“Hány éves vagy, Eli?”
“Hat. Nos, hat és fél.”
Wade Delára nézett.
Hét év telt el a válás óta.
Gondolatai elkezdtek időpontokat szervezni, mielőtt akarta volna.
“És hol van az apád, haver?”
“Wade,” mondta Dela azonnal. “Elég legyen.”
De Eli már válaszolni kezdett.
“Anya azt mondja, apám egy nagyon magas épületben él a városban. Azt mondja, talán egyszer eljön.”
Dela felemelte a tálcát az asztalról.
Kicsúszott a kezéből.
Az üveg a kemény talajnak csapódott és eltört. Egy kolache gurult a földön, és a letört kávébögre oldalára esett, valahogy ép maradt.
Senki sem mozdult.
Wade a bögrére nézett, majd Elire, aztán Dela-ra.
Mindkét kezét a szája elé tette.
Könnyek folytak végig az arcán, hangtalanul.
A ház belsejéből újabb halk köhögés hallatszott.
Dela gyorsan mondta Elinek, hogy mosson kezet vacsora előtt.
A fiú megállt az ajtóban, majd visszafordult.
“Visszajössz, uram? Van egy kakasom, akit kapitánynak hívnak. Megmutathatnám neked.”
Wade próbált normálisan válaszolni.
“Persze, bajnok. Visszajövök.”
Eli eltűnt bent.
Wade felállt a székből.
“Dela, mondd el az igazat. Az enyém?”
Felvette a törött bögrét, és szorosan a mellkasához szorította.
“Ma nem. Kérlek, Wade. Ma nem tudom ezt megcsinálni.”
Vitatkozni akart. Követelni akarta az évek visszamenését, száz kérdést feltenni, találni valamilyen módot arra, hogy megértse a kisfiú arcát.
De látta, milyen szorosan tartja a bögrét.
Elhúzódott.
Clancy a sapkájával a kezében lépett ki a házból.
“Most pihen,” mondta Delának. “Elvette a gyógyszerét. Kényelmesnek tűnik.”
“Köszönöm, Clancy.”
Wade közöttük nézett.
“Ki él itt?”
“Egy nő, akiről gondoskodok,” mondta Dela.
“Miért nem mondod el nekem?”
“Mert vannak dolgok, amelyek hét éve nem voltak a te dolgod.”
Felvette a papírokat, amiket hozott.
“Ezeket megtartom. Amikor legutóbb aláírtam valamit, hogy nem értettem, mi történik, az a házasságomba került. Nem fogom ezt újra megtenni.”
Wade visszasétált a teherautójához.
Nem emlékezett a városba vezető útra.
Ahelyett, hogy visszatért volna Dallasba, Hico régi szállodájában foglalt szobát. Az ágy szélén ült, a telefonját bámulta, és próbálta kitalálni, hogyan lehet egy hatéves fiúnak a szeme, és tudja, hogy az apja magas épületeket épít.
A telefonja csörgött, mielőtt bármilyen következtetést hozott volna.
Kendall Vance, a menyasszonya, bosszúsnak tűnt.
“Aláírta a varrónő?”
“Még nem.”
“Mi a probléma?”
“Időt akar az újságok elolvasására.”
“Apámnak befektetői várakozás van. Kínálj neki többet.”
Wade a falat bámulta.
“Nem kért többet.”
“Az ilyen embereknek mindig van ára.”
Becsukta a szemét.
“Ilyen emberek?”
“Wade, ne kezdj.”
“A neve Dela.”
Csend következett.
Aztán Kendall emlékeztette, hogy a vacsora a szüleivel másnap este lesz, és a fejlesztés együttműködés nélkül nem haladhat tovább.
Nem ígért semmit.
Öt perccel a hívás vége után Vivien hívott.
“Hol vagy?”
“Hico. Elmentem Delához a tó birtokával kapcsolatban.”
Egy pillanatra a vonal elcsendesedett.
“Ezért fizetünk Prestonnak,” mondta Vivien. “Hagynod kellett volna, hogy ő intézze ezt.”
“Én magam akartam vele beszélni.”
“Az a nő lopott tőlünk, Wade. Elfelejtetted?”
“Nem. Elég sok mindenre emlékszem.”
Vivien témát váltott.
Az anyjuk állítólag jól volt a scottsdale-i létesítményben, mondta, de Wade-nek volt néhány sürgős meghatalmazási dokumentum, amit alá kellett írnia, hogy az orvosi számlák továbbra is kifizethetők legyenek.
“Gyere haza ma este,” ragaszkodott Vivien. “Mindent elintézünk.”
Wade beleegyezett, hogy később felhívja őt.
Miután letette a telefont, mozdulatlanul maradt az ágyon.
Négy éve nem látta Margaret Callahant.
Vivien elmondta neki, hogy a látogatások zavarták őt a romló memóriája miatt. Preston támogatta ezt a magyarázatot. Wade, aki folyamatosan közlekedett az építkezések és a megbeszélések között, elfogadta.
Virágokat küldött.
Pénzt küldött.
Gondoskodott róla, hogy a számlákat kifizessék.
És azt mondta magának, hogy felelősségteljes fiú.
Most azon tűnődött, hány más dolgot fogadott el, mert azok könnyebbek voltak, mint kérdéseket feltenni.
Másnap reggel öt órára visszahajtott a földúton Dela házához.
Az ablakok már meg voltak világítva.
Az egyiken keresztül látta Delát, amint egy régi Singer varrógépnél ül. Iskolai egyenruhák halmok vártak mellette. Néhány percenként abbahagyta a varrást, hogy figurákat készítsen egy jegyzetfüzetben, ellenőrizve a ruhaszármal össze tartott nyugtákat.
A szemei fáradtnak tűntek.
Amikor észrevette Wade-et a kapunál, kijött.
“Úgy hiszem, hiányzik egy oldal a dokumentumokból,” mondta.
Az egyik szemöldöke felhúzódott.
“Sosem tudtál jól hazudni, Wade. A szemöldököd még mindig elárul téged.”
Lenézett.
“Látni akartam Eli-t.”
Dela tanulmányozta, majd kinyitotta a kaput.
Két bögrét hozott a verandára, és Wade-nek a lepattant.
Egy ideig együtt ültek szó nélkül, miközben az ég szürkéből halványkékre változott.
Wade bólintott a nyugták halmaza felé.
“Kinek van ez az összes gyógyszer?”
“Valaki, akit szeretek.”
“Eli?”
“Nem. Egészséges. Ez annak a hölgynek szól, akivel gondoskodom.”
“Nagyon beteg?”
“Vannak napok, amelyek nehezebbek, mint mások. A receptek drágák, de megoldjuk.”
Wade a pénztárcájáért nyúlt.
Dela gyengéden ráhelyezte a kezét.






