Ez volt az első alkalom hét év után, hogy érintkeztek.
“Nem akarom a pénzedet, Wade. Soha nem tettem.”
A kezére nézett, amely könnyedén pihent az övén.
Visszavette.
“Ezt a családod sosem értette.”
Clancy nem sokkal később megérkezett, cédrus kerítésoszlopokat és egy dróttekercset.
“A szomszéd marhái megint ledöntötték a hátsó kerítést,” jelentette be.
Wade felállt.
“Segíthetek.”
Clancy a drága nadrágjára nézett.
“Azokkal az irodai dolgozókkal? Reggeli előtt panaszkodni fogsz.”
“Régen beton zsákokat cipeltem, Clancy.”
“Tényleg?”
“Voltak bőrkeményedéseim, mielőtt irodám lett volna.”
Clancy átnyújtott neki egy ásót.
A talaj kemény és száraz volt. Wade meglazította a gallérját, felhajtotta az ingujját, és a reggelt oszloplyukak ásásával töltötte. Az izzadság sötétítette meg az ingét, por bejutott a cipőjébe, és a nadrágja szinte felismerhetetlenné vált.
Addig dolgozott, amíg a válla fájt.
Hónapok óta először senki sem kérdezte befektetőkről, ütemtervekről, szerződésekről vagy negyedéves előrejelzésekről.
Csak a kerítés, a talaj és a munka állt előtte.
Ahogy a drótot a oszlopok között nyújtották, Clancy halkan beszélt.
“Tudod, hogyan került ide?”
Wade megrázta a fejét.
“Egy bőrönd. Négy hónapos terhes. Sokat sírt, amikor azt hitte, senki sem hallja. De minden reggel felkelt, és elment ahhoz a varrógéphez.”
Wade abbahagyta, hogy egy tűzővel a kapufába verjen.
“Négy hónap?”
Clancy ránézett.
“Tudsz számolni, fiam. Találd ki.”
Wade alig érezte a kalapácsot a kezében.
Ekkor Eli futott át az udvaron pizsamában, egy papírlapot lengetve.
“Uram! Visszajöttél!”
Kinyújtott egy rajzot, amit élénk zsírkrétákból készített.
Egy felhők között nyúló épületet ábrázolt, a legmagasabb ablakban egy botfigura nyakkendőt viselt. Alatta egy kis ház állt, egy nő, egy fiú és egy kakas.
A tetején, egyenetlen betűkkel, két szó volt.
APÁM.
“Ő az apám,” mondta büszkén Eli. “Anya azt mondja, sok embernek épít házat. Egyszer majd épít nekünk egyet.”
Wade a rajzot bámulta.
Keze remegése nélkül írt alá tízmillió dolláros szerződéseket.
Most már alig tudta tartani egy gyerek képét.
Letérdelt, és átölelte Eli-t.
A fiú habozás nélkül megölelte.
Amikor Eli berohant az iskolába öltözni, Dela odalépett egy régi sárga borítékkal.
“Azt hiszem, készen állsz erre nézni.”
Benne volt egy születési anyakönyvi kivonat.
Eli James Ruiz.
Május 12-én született.
Apja nevének soraja üres volt.
A bizonyítvány mögött egy fakult ultrahangos fénykép állt. A hátoldalon Dela évekkel korábban írt egy üzenetet.
“Wade-ért. Apa leszel.”
Wade leült a verandán lépcsőjére.
“A motelben tudtam meg,” mondta neki. “Miután elhagytam Dallas-t, próbáltam eljuttatni neked a képet. Háromszor is elmentem Preston irodájába.”
“Mit mondott?”
“Az első két alkalommal a személyzete nem engedett be. Harmadszor azt mondta, hogy semmi közöd nem akarsz hozzám vagy a gyermekemmel.”
Wade a fakó fényképre nézett.
“Soha nem mondtam ilyet.”
“Most már tudom. Vagy legalábbis kezdem elhinni.”
Leült mellé.
“Nem akartam eltartani Eli-t tőled, hogy megbüntesselek. De a családod már elvette az otthonomat, a házasságomat és a nevem. Nem engedhettem, hogy egy drága öltönyben viselő férfi megjelenjen az ajtómnál, és elvárja, hogy átadjam a fiamat.”
Wade az ujjait a szeméhez nyomta.
“Lemaradtam az első lépéseiről.”
Dela nem szólt semmit.
“Az első szavai. A születésnapjai. Az első napja az iskolában.”
“Tudom.”
“Még csak nem is tudtam, hogy létezik.”
Az arckifejezése meglágyult.
“Ezért mondom el neked. Eli megérdemli az igazságot. És megérdemled, hogy tudd, van egy fiad, aki rád vár.”
Wade sírni kezdett.
Apja temetésén sírt, de ez más volt. Gyászolta azokat az éveket, amiket senki sem tudott visszaadni hozzá, éveket, amiket azzal töltött, hogy hitt egy történetben, ami most már lyukakkal telinek tűnt.
Dela mellé ült a földbe, és a hátára tette a kezét.
Egyikük sem szólt sokáig.
Később Wade elkísérte Eli-t az iskolába.
A fiú végig fogta a kezét, és a tanáráról, Mrs. Henley-ről, legjobb barátjáról, Tuckerről beszélt, és arról, hogyan tervezi, hogy felnőve házakat épít.
Wade minden szót meghallgatott.
El akarta mondani Elinek, ki ő. Hallani akarta, ahogy a gyerek apának hívja.
Dela kérte tőle, hogy ne siessen.
“Hadd ismerjen meg először téged,” mondta. “Hadd szeressen azért, aki vagy, ne az ígéreteidért.”
Wade megértette.
Délben Kendall újra hívott.
“Az esküvő három hét múlva lesz. Ez Deláról szól, ugye?”
Wade a kerítés mellett állt, nézte, ahogy a fia elosztja a kakas kapitányának.
“Van egy fiam, Kendall.”
Néhány másodpercig nem szólt semmit.
Aztán megváltozott a hangja.
“Akkor intézd el.”
“Mi?”
“Fizess neki bármit, amit csak akar. Szerezd meg az aláírást, és egyeztesd meg a szükséges egyeztetéseket. De ma este vacsorázni leszel.”
“Kendall, ő gyerek.”
“És apámnak nagy befektetése vár. Ne felejtsd el, mi a tét.”
Wade nevetve nézett Elire, miközben a kapitány az utolsó kukoricamagokat üldözte.
“Nem felejtettem el.”
Befejezte a hívást.
Szinte azonnal üzenet érkezett Vivientől.
Preston azt mondja, még mindig ott vagy. Gyere haza. Kérlek, ne maradj Hico-ban. Gondolj anyára.
Wade kétszer is elolvasta.
Miért félt Vivien ennyire attól, hogy egy kistexasi városban marad?
Aznap este ő és Dela a verandán ültek, miközben Eli bent játszott.
Először beszéltek a házasságukról anélkül, hogy megpróbálták volna kideríteni, ki szenvedett többet.






