A nyomozó kérdéseket kezdett feltenni.
Ruth összeszedte a feljegyzéseket.
Wade mozdulatlanul ült, hallgatta, ahogy a két ember, akikben évek óta megbízott, elkezdenek ellentmondani egymásnak.
A bizonyítékok sokkal nagyobb megtévesztést támasztottak alá, mint az eredeti vád Dela ellen.
A válást manipulálták.
A kommunikációt szándékosan blokkolták.
Margaret pénzügyi hatalmát visszaélték.
A nyaklánc vád pedig azért volt kialakítva, hogy igazolják Dela családból való eltávolítását.
A nyomozó elmagyarázta, hogy a megállapításokat hivatalos eljárásra továbbítják.
Vivien és Preston súlyos következményekkel szembesültek a pénzügyi tranzakciók és vitatott dokumentumok miatt.
Az ezt követő eljárásokban Preston elvesztette jogát az ügyvédi tevékenységhez. Viviennek visszafizetnie kellett Margaret számláiról elvett pénzt, elveszítve az életmód nagy részét, amit ezekre a pénzekre épített.
Drága háza és járműve már nem volt a biztonságos jövő jele.
Emlékeztették arra, amit az anyja költségén finanszíroztak.
Vivien végül bocsánatot kért Margarettől.
Margaret mély szomorúsággal nézett a lányára.
“Megbocsátok, mert én vagyok az anyád,” mondta. “De a megbocsátás nem törli el, amit tettél. Még mindig felelned kell érte.”
Wade elégedetlenül hallotta a szavakat.
Az igazságot akarta.
Most, hogy látható volt, látta, mennyi kár történt már el.
Kendall hirtelen felállt.
Levette az eljegyzési gyűrűjét, és letette a konferenciaasztalra.
“Nem megyek hozzá egy férfihoz, aki mindent feladna, hogy farmon éljen az exfeleségével.”
Wade a gyűrűre nézett.
“Kendall, sosem akartál hozzámenni ahhoz a férfihoz, aki egy mosodó felett indult.”
Összefonta a karját.
“Apám visszavonja a befektetését.”
“Ez az ő döntése.”
“Érted, mennyibe fog kerülni ez?”
Wade Eli rajzára gondolt, amelyet gondosan a kabátjába dugott.
“Igen.”
Kendall az ajtó felé lépett.
Wade egy utolsó mondattal állította meg.
“Nem akartál hozzám menni. Egy tóparti birtokhoz akartál menni.”
Válasz nélkül távozott.
Wade elővette az eredeti ingatlan mappát, amit néhány nappal korábban Dela házába vitt.
Letette az asztalra.
A papírok leírták a Possum Kingdom Lake közelében zajló fejlesztést, azt az üzletet, amely visszahozta őt Dela életébe.
Kettétévágta őket.
“A fejlesztés nem ezek alatt történik,” mondta.
Aztán Delára nézett.
“Annak a földnek a fele mindig a tiéd volt. Én is adom neked a felem. Nem azért, mert visszafizethetném, amit anyámért tettél. Nem tudom. Hanem azért, mert végre megértem, hogy bizonyos dolgokat soha nem kellett volna alkueszközként kezelni.”
Dela a szakadt papírokat nézte.
Nem mosolygott.
A szemei nedvesek voltak.
Megfelelő dokumentumokat kell előkészíteni, aláírásokat kell ellenőrizni, és elkészülni kell a megoldásokat. Wade ezt most jobban értette, mint valaha.
Egyelőre elég volt ahhoz, hogy hangosan kimondja, mit akar tenni.
A legnehezebb beszélgetés még mindig várta őt Hico-ban.
Aznap délután Wade a földön ült Eli előtt.
Dela közel állt fia mellett, egyik kezét a vállán pihentette.
A kakas átsétált az udvaron, időnként megállt, hogy megvizsgálja a kerítés melletti füvet.
“Eli, emlékszel arra a képre, amit nekem rajzoltál?”
A fiú lelkesen bólintott.
“A nagy épülettel?”
Wade kinyitotta a kopott papírt.
“Mesélnél a nyakkendős férfiról?”
“Ő az apám. Ő magasan dolgozik.”
Wade a ferde vonalakat és élénk színeket nézte.
“Nos, bajnok, az az ember végre lejött az épületéből.”
Eli összevonta a szemöldökét.
“Mit értesz ez alatt?”
“Sokáig tartott neki, mire megtalálta az utat ide. Valaki megnehezítette számára, hogy tudja, hová menjen. De most itt van.”
A fiú Delára nézett.
Bólintott, könnyek folytak végig az arcán.
Eli visszanézett Wade-re.
“Te vagy az apám?”
Wade alig tudott beszélni.
“Igen, fiam. Igen.”
Egy pillanatra Eli csak bámulta őt.
Aztán olyan erővel átkarolta Wade nyakát, hogy mindketten hátrafordultak a földbe.
“Tudtam!” kiáltotta Eli. “Tudtam, hogy te vagy az!”
Wade szorosan tartotta.
“Neked vannak a szemeim,” jelentette ki Eli.
Wade könnyei között nevetett.
“Nem, haver. Megvan az enyém.”
Clancy, aki a kerítés mellett állt, elfordult, és egyik kezével az arcát dörzsölte.
“Por a szememben,” motyogta.
Senki sem vitatkozott.
Később, amikor Eli elment etetni a kapitányt, Dela két bögrét hozott a verandára.
Ahogy mindig, átadta Wade-nek a chipelt egyet.
Lassan forgatta a kezében.
“Hét évig azt hittem, hogy ezt megtörted, amikor elmentél.”
Dela mellé ült.
“Mondtam már. Sosem tett semmi rosszat.”
“Miért tartottad meg?”
A félhold chipre nézett.
“Mert amikor valami megsérül, Wade, nem kell kidobnod. Néha egyszerűen jobban vigyázol rá.”
Csendben ült.
A szél átáramlott a fűben a kerítés mögött.
“Sajnálom,” mondta. “Mert nem kerestelek. Azért, mert elhittem nekik. Minden kihagyott születésnapomért. Minden csésze kávéért, amit egyedül ittál.”
Dela figyelte őt.
“Tudom.”
“Nem tudom visszavenni azokat az éveket.”
“Nem.”
“Nem tudom visszafordítani, ami történt.”
“Nem, nem teheted.”
Letette a bögrét.
“De abbahagyhatom ugyanazt a hibát.”
Wade felállt a székéből, és letérdelt előtte.
“Tizenkét évvel ezelőtt egy matraccal kezdtünk egy mosodó felett, és ezzel a kávésbögrével. Te hittél bennem, amikor senki más nem.”
Dela eltakarta a száját.
“Éveket töltöttem egy cég építésével, és valahol útközben elfelejtettem, mit jelent otthont építeni.”
A hangja megremegett.
“Több pénzem van, mint amennyit valaha is elkölthetnék. De nélküled és Eli nélkül azok a dolgok, amikre a legbüszkébb vagyok, nem azt jelentik, amit gondoltam.”
Megfogta a kezét.
“Dela Ruiz, újra hozzám jössz?”
Nem válaszolt azonnal.






