Emlékeztek Wade első szerződésére, egy kis munkára, ami akkoriban hatalmasnak tűnt. Hazajött egy bolti rotisserie csirkét, mert azt akarta, hogy ünnepeljenek.
Dela elmosolyodott az emlékre.
“A padlón ülve ettünk, mert nem volt rendes asztalunk.”
“És azt mondtad, hogy a csontokat a leveshez kell tartanám.”
“Szükségünk volt a levesre.”
Halkan nevettek.
Egy idő után Dela a kert túloldalára nézett.
“Emlékszel, amikor megígértél nekem egy kertet citromfákkal?”
Wade bólintott.
“Negyven épületet építettem, és soha nem építettem neked azt a kertet.”
Kezeik egymáshoz közel pihentek a kis asztalon.
Egyik sem nyúlt a másikhoz.
“Holnap szembesítem Prestonnal és Viviennel,” mondta Wade. “De visszajövök Eliért.”
Habozott.
“És neked, ha hagyod.”
Dela szemei megteltek.
“Ne tegyél még ígéreteket, Wade. Egyszer bőven csináltál belőlük.”
Nem volt harag a hangjában, csak az óvatosság, aki megtanulta, milyen árát kell túl gyorsan hinni.
Bólintott.
Sötétedve Wade a teherautója felé sétált, Eli rajzát gondosan összehajtva a kabátjában.
Keze épp az ajtókilincshez ért, amikor meghallotta, hogy egy nő énekel a házban.
A hang halk volt, remegett az öregségtől, de a dallam egyértelmű volt.
“Csendben maradj, kis fahéjas fiam, a hold őrködik az álmos fejedre.”
Wade kulcsai a földbe hullottak.
Az anyja találta ki azt az altatódalt, amikor ő öt éves volt, és félt a sötéttől.
Nem volt népszerű dal.
Nem olyasmi, amit egy lemezből tanult meg.
Ő kitalálta neki, és a családjukon kívül senki sem énekelte el.
A verandára fordult.
Dela mozdulatlanul állt a kapunál.
“Ki énekel?” kérdezte.
Nem válaszolt.
“Anyám találta ki azt a dalt. Senki más nem tudja.”
Dela röviden lehunyta a szemét.
Aztán kinyitotta a kaput.
“Ülj le, Wade. Amit most látni fogsz, azt nem kellene állva látnod.”
Leült a műanyag székbe.
A forró kávéval töltött pattogott bögrét a kezébe tette.
“Fogd ezt. És kérlek, ne emeld fel a hangodat. A hangos hangok megijesztik.”
“Kit ijeszten?”
A ház belsejéből gyenge hang hallatszott.
“Wade? Az az én Wade-em?”
Kinyílt a szúnnyajtó.
Margaret Callahan a verandán állt, szürke kötött sálban és puha papucsban.
Kisebb volt, mint amire emlékezett. Fehér haja vékony volt, arcán pedig az évek nyomai voltak, amiket ő még nem látott.
Eli mellette állt, fogva a kezét.
“Lassan, Daisy nagyi,” mondta a fiú. “Vannak kövek.”
Wade rájuk meredt.
A bögré remegett a kezében, és egy kis kávé kiömlött a nadrágjára.
“Mama?”
Margaret ránézett.
Néhány másodpercig bizonytalannak tűnt.
Aztán az arca felderült.
“Az én fahéjas fiam! Már vége van az iskola? És miért viselsz ilyen csúnya nyakkendőt?”
Wade átment az udvaron, és letérdelt előtte.
Megfogta azokat a kezeket, amelyek egykor megkötözték a cipőfűzőjét, fésülte a haját a templomba, és minden gyerekkori horzsolást ellátott.
Aztán az arcához nyomta őket.
Az anyja simogatta a haját.
“Nyugodtan, drágám. Ki volt kegyetlen hozzád? Mondd el, és beszélek azzal a tanárral.”
Wade a homlokát a térdéhez támasztotta.
Eli Dela felé nézett.
“Miért sír a férfi, anya? Ismeri Daisy nagyi?”
Dela letörölte az arcát.
“Igen, drágám. Ő már régebb óta ismeri, mint bárki más.”
Segítettek Margaretnek visszamenni, amikor elfáradt. Eli hozott neki egy takarót, és ügyelt rá, hogy a papucsa az ágya mellett legyen.
Később Wade a lépcsőn ült, fejét a kezébe szorítva.
Clancy kijött, és csendben egy takarót terített a vállára.
Sokáig Wade nem tudott beszélni.
Végül Delára nézett.
“Vivien azt mondta, Scottsdale-ben van. Küldött nekem képeket egy kertről és egy szökőkútról. Havi tizenkétezer dollárt fizetek.”
Dela mellé ült.
“Az anyád sosem volt Arizonában.”
Wade rámeredt.
“Hol volt?”
“Egy Waco melletti idősotthonban. Más néven. És egy idő után már ott sem volt.”
Dela mély levegőt vett.
“Négy évvel ezelőtt Wacóban szállítottam az első áldozási ruhákat. Megálltam a buszpályaudvar közelében, és láttam egy idősebb nőt egyedül ülni a járdaszegélyn.”
Margaret hálóinget viselt, és nem volt rendes cipője. Zavartnak tűnt, és megkérdezte az elhaladó idegeneket, látta-e valaki a fiát, Wade-et.
“Eleinte nem ismertem fel őt,” mondta Dela. “Olyan másképp nézett ki. Aztán felnézett rám, és azt mondta: ‘Te vagy az a lány, aki a jó kávét készíti.'”
Wade betakarta a száját.
Dela elmagyarázta, hogy visszavitte Margaretet az idősotthonba, hogy kiderítse, mi történt.
A feljegyzések Margaret Price-ként tüntették fel.
Egy elegáns öltözött nő vette fel, és három hónap gondozásért fizetett. A fizetések megálltak. Végül Margaretet elbocsátották, amikor a számla már nem volt fedezve, és biztonságos hely nélkül maradt.
“A nő, aki behozta, V. Callahan aláírásával írta alá,” mondta Dela.
“Vivien.”
Dela bólintott.
“Aznap este hazahoztam az anyádat a Greyhounddal. Eli az út nagy részében az ölemben aludt. Anyád folyton kérdezte, tudod-e, hol van.”
Wade a sötét udvarba bámult.
“Miért nem hívtál fel?”
“Próbáltam.”
A szavak alig hallhatók voltak.
“Eli Daisy nagyi-nek, mert kicsiként nem tudta kiejteni Margaret-et. Mondtam neki, hogy a neve Daisy-t jelenti. Nem tudja, hogy valójában a nagymamája.”
Wade az ajtó felé nézett.
“Ennyi idő?”
“Négy év.”
“És a gyógyszer?”
“A receptjei. Néhányat a memória miatt, néhányat a vérnyomásért, néhányat az alvás segítésére. Kb. hatszáz dollár havonta, néha több.”
“Mindent te fizettél?”
“Varrok. Ez a dolgom.”






