Egy oldalsó ajtón keresztül indult el, amely ugyanarra a jól megvilágított parkolóhelyre nyílt, amely a főbejárat határán állt.

Adrien beleegyezett, hogy a közelben vár.

Natalie éppen a parkolóban haladt, amikor valaki kiáltotta a nevét.

Megfordult.

Mason a kijárat közelében állt, kabátját kigombolva, szemei fáradtak és véresek voltak.

Natalie megállt.

“Hogyan kerültél ide?”

“A stúdió feltette az eseményt online. Látni akartalak téged. Még egy telefonhívást sem veszel fel.”

“Mondtam, hogy az ügyvédeken keresztül kommunikálj.”

“Ügyvédek, ügyvédek, mindig ügyvédek.”

Keserűen felnevetett.

“Most már azt hiszed, mennyire lenyűgöző vagy. Van munkád, új barátaid, és Adrien Cole. Te tervezted mindezt?”

Natalie a főbejárat felé pillantott.

“Mason, erről nem beszélek itt.”

De folytatta.

“Lehet, hogy elveszítem az állásomat. A cég szabadságra bocsátott. Paige még csak nem is beszél velem. Mindenki azt hiszi, hogy csaló vagyok.”

“Jóváhagytad ezeket a kiadásokat,” mondta Natalie. “Paige maga döntött el, hogy elmegy. Elmentem, mert elárultál.”

Mason elfordította a tekintetét.

“Folyton különálló következményeket csinálsz egy történetté, mert nem akarod a saját felelősségeddel szembe nézni,” tette hozzá Natalie.

Előrelépett, és megfogta a karját.

Natalie elhúzódott, és hátrabotlott egy parkoló autónak.

“Engedj el.”

Egy közeli biztonsági őr észrevette a konfliktust, és odarohant hozzájuk.

Mason elengedte.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha vitatkozna az őrrel. Aztán megfordult, és a parkolókijárat felé indult.

Az őr a biztonsági fülke melletti fényhez vezette Natalie-t.

“Szeretné, ha felvennénk a kapcsolatot a rendőrséggel?” – kérdezte.

Natalie bólintott, még mindig remegve.

“Igen. Kaptam olyan üzeneteket, amelyek kényelmetlenül éreztem magam. Ezt az esetet is fel akarom venni.”

A fülke mellett maradt, és elmagyarázta, mi történt.

Megmutatta az őrnek az üzeneteket, és válaszolt a kérdéseire.

Nem követte Masont, és nem folytatta a vitát.

Amit Natalie nem tudott, az az volt, hogy Mason valójában nem ment el.

Elérte az autóját a kijárat mögött, és a szélvédőn keresztül figyelte a biztonsági területet.

Látta, hogy Natalie beszél az őrhöz.

Aztán váltott sebességre.

Natalie hallotta, ahogy egy motor gyorsul.

A gumik éles hangja a járdához kényszerítette, hogy megforduljon.

Egy jármű gyorsan haladt a környék felé, ahol állt.

Adrien a főbejárat közelében várt, pontosan ott, ahol kérte.

A kiabálás hallatán megfordult.

Amikor meglátta az autót, amely közeledik Natalie-hoz, felé rohant.

Nem volt idő figyelmeztetésre.

Elérte őt, és beton akadály mögé nyomta.

Natalie a járdának esett, megkaparva a tenyerét, miközben összefogta magát.

A következő pillanatban az autó elütötte Adrient.

A hang visszhangzott a parkolóban.

Valaki mentőt hívott. A vendégek és a biztonsági személyzet a helyszín felé rohantak.

Mason autója nekiütközött a válaszfalnak és megállt.

Natalie alig vette észre.

Adrien a járdán feküdt.

“Adrien!”

Odalépett hozzá, és letérdelt mellé, ügyelve, hogy ne mozdítsa meg a fejét.

Eszméletlen volt, de lélegzett.

Natalie megfogta a kezét.

“Hallasz engem? Nézz rám, kérlek.”

Emlékezett arra a kézre, amikor gyerekkorban az övéhez nyúlt, segített neki egy viharon, és megnyugtatta az első biciklijéről leesés után.

Emlékezett arra a férfira, aki soha nem hozott döntéseket helyette, még akkor sem, amikor azt hitte, rosszul választ.

“Megígérted, hogy nem döntöd el az életemről helyettem,” suttogta. “Ezt nem döntheted el helyettem.”

Mentősök érkeztek, és átvették az ellátását.

Natalie félreállt, amikor térre volt szükségük. Válaszolt a kérdéseikre, és követte, amikor feltették a mentőbe.

Saját sérülései enyhebek voltak, és az orvosi személyzet megvizsgálta őket, mielőtt elindult.

A rendőrség őrizetbe vette Masont.

A megállt autó közelében maradt, ismételten hangsúlyozva, hogy nem akarta, hogy bárki megsérüljön.

Natalie tényszerűen beszámolt arról, amit látott.

A nyomozás végül magában foglalta a járműadatokat, megfigyelő felvételeket, tanúvallomást és releváns kommunikációkat.

Nem nézett újra Masonra.

A kórházban a fények fájdalmasan fényesnek tűntek.

Natalie ült a hírek várására, miközben az orvosi személyzet Adrient stabilizálta.

A szülei azonnal megérkeztek, amint megtudták, mi történt.

Amikor Eleanor átölelte, Natalie végre sírni kezdett.

“Az én hibám. Megkértem, hogy jöjjön.”

David megfogta a vállát.

“Mason meghozta a döntését. Adrien megtette a sajátját. Nem változtathatod mások döntéseit a bűntudatodgá.”

Natalie hinni akarta neki.

De valahányszor lehunyta a szemét, hallotta a gumikat és eszébe jutott, hogy Adrien felé futott.

Az orvosok elmondták, hogy Adrien több törést és súlyos belső sérülést szenvedett.

Műtétre volt szüksége.

A műtét jól sikerült, de az állapotát alapos figyelemmel kísérték, és még nem tudták megmondani, mikor tér vissza az eszméletére.

Hajnali háromkor Natalie belépett a szobájába.

Adrien sápadtan feküdt a kórház fényei alatt, orvosi monitorok között vette körül.

Leült mellé, és megfogta a kezét.

“Nem tudom, hallasz engem,” suttogta. “Nem tudom, mire fogsz emlékezni, amikor felébredsz.”

Megállt, próbálta megnyugtatni a hangját.

“De nem akarok várni, amíg teljesen félelem nem leszek elmondani az igazat.”

Könnyek csortak a keze hátára.

“Szeretlek.”

Először érezték a szavak nem kötelességnek vagy próbálkozásnak, hogy megakadályozzák valakit a távozástól.

Olyan érzések voltak, mint valami, amit végre megengedett magának, hogy megértse.

“Féltem bevallani, mert Mason után nem bíztam magamban, hogy tudjam megkülönböztetni a szeretet és a segítség igénye között.”

Mély levegőt vett.

“Lehet, hogy még időre van szükségem, hogy megértsem, mi következik. De nem akarok csendbe bújni.”

Figyelte az arcát.