“Ezek a darabok eladók, nem csak reklámok,” mondta Celia a csapatnak. “A tervezésnek, a gyártásnak, csomagolásnak és a szállításnak mind működnie kell. Ki akar csatlakozni a koncepciócsoporthoz?”
Natalie felemelte a kezét.
Ő volt a legkevésbé tapasztalt tervező a teremben, de megtanulta, hogy egy újabb módja a kezdésnek, ha teljesen készen áll, ha vár.
Celia átadta neki az ügyfélcsomagot.
“Kezdjük kutatással és vázlatokkal. Megítéljük a koncepciókat és azt, hogyan dolgoznak mindenki, mielőtt kiosztjuk a végleges terveket.”
Natalie kinyitotta a mappát.
A cím a borítón megállította.
Cole Collective.
Adrien Cole.
Egy pillanatra az iroda furcsán távolinak tűnt körülötte.
Adrien gyerekkora óta volt a legközelebbi barátja.
Ugyanabban a seattle-i negyedben nőttek fel, délutánokat töltöttek lehetetlen találmányok rajzolásával, és azon dolgozva, hogyan lehet működőképbe tenni őket.
Natalie alakzatokat képzelt el. Adrien épített menektikákat.
Amikor elvesztette a diákvállalati versenyt, Sherlock kölcsönadta neki a megtakarításait, és ragaszkodott hozzá, hogy befektetésnek nevezze.
Viccelődött, hogy kamatot fog felvenni, amikor meggazdagodik.
Kilenc évvel korábban, éppen amikor Natalie elkezdett járni Masonnal, Adrien rájött, hogy az iránta érzelmei túlmutattak a barátságon.
Éppen arra készült, hogy elhagyja Seattle-t a keleti parton lévő egyetemre. Ahelyett, hogy bonyolította volna az új kapcsolatát, ezeket az érzéseket magában tartotta.
Később külföldön dolgozott.
Natalie élete egyre inkább Mason körül összpontosult. Adrien ritkábban hívott, részben azért, mert ritkán válaszolt.
Az utolsó komoly veszekedésük akkor történt, amikor a nő visszajött a születésnapi összejövetelére, amikor visszatért Seattle-be.
Azt mondta neki, hogy nem érti az új életét.
Hosszú csend után válaszolt: “Ha ezt akarod, nem fogom tovább nyomni.”
Natalie haragnak értelmezte a szavait.
Sosem hívta vissza.
Most már a neve le volt írva egy ügyfél beadozás elején, és neki be kellett mennie egy találkozóra, ahol junior tervezőként kell részt vennie.
Becsukta a mappát.
Nem azért vállalta el a munkát, hogy újranyissa egy régi barátságot. Biztosan nem fogja ezt a barátságot különleges bánásmódra használni.
A találkozót másnap reggel tízre ütemezték meg.
Natalie korán érkezett, és a vázlatait és anyagmintáit a tárgyalóasztalra rendezte.
Amikor az ajtó kinyílt, Adrien belépett az ügyfélcsapattal.
Ő volt a Cole Collective alapítója és vezérigazgatója.
Idősebbnek tűnt, mint amire emlékezett, élesebb vonásokkal és magabiztos viselkedéssel, mint aki hozzászokott a nehéz döntésekhez. Sötét öltönye tökéletesen szabott volt, de figyelmes tekintete ismerős volt.
Üdvözölte Celiát és a többi tervezőt, majd az asztal felé fordult.
A tekintete találkozott Natalie-ével.
Egy pillanatra elfelejtett mozdulni.
“Natalie?”
Felállt.
“Szia, Adrien.”
“Nem számítottam rá, hogy itt látlak.”
“Nem tudtam, hogy te vagy az ügyfél.”
Celia közöttük nézett.
“Ti ketten ismeritek egymást?”
“Gyerekkorunk óta,” válaszolta Adrien.
Celia az asztalra tette a mappáját.
“Ez megtakarítja a bemutatkozást. De egy dolgot tisztázok. Natalie a tervezőcsapatunk tagja. A munkáját ugyanazok az elvárások szerint fogják megítélni, mint mindenki másét.”
Mindkettőjükre nézett.
“Ha bármelyikőtök úgy gondolja, hogy a kapcsolat konfliktust okoz, mondd el most.”
Natalie válaszolt először.
“Normális folyamatot akarok. Nem akarok különleges bánásmódot, mert ismerem az ügyfelet.”
“Én sem,” válaszolta Adrien.
Celiához fordult.
“A munkáját a csapatodnak kell értékelnie. Nem avatkozom bele.”
Natalie kiengedte a levegőt, amit eddig visszatartott.
Elkezdődött a találkozó.
Adrien nem kérdezett a házasságáról, a válásáról, vagy arról, miért hagyta abba a beszélgetést vele.
Beszélt a célközönségről, az anyag nyomon követhetőségéről, a célzott költségekről, a gyártás minőségéről és a szállítási ütemtervről.
Amikor a beszélgetés az előzetes koncepciókra terelődt, Natalie magabiztosabban beszélt.
Azt javasolta, hogy a dagály visszahúzódása után a part menti sziklákon hagyott finom vonalakat használják.
Szó szerinti hullámok vagy héjak helyett finom fém gravírozássá akarta fordítani ezeket a nyomokat.
Javasolt egy moduláris medált is, amelyet különböző konfigurációkban lehet viselni.
Adrien hallgatott, és jegyzetelt.
“Tetszik az irány. Hogyan tudod megakadályozni, hogy ez a finom textúra eltűnjön a gyártás során?”
Natalie két anyagmintát közelebb helyezett.
Elmagyarázta a lehetséges befejezéseket, és elismerte, hogy egy módszer túllépheti a költségvetést.
“Tesztelésre lenne szükség, mielőtt bármit ígérhetnék,” mondta. “Ez nem kész megoldás. Ez egy olyan irány, amit érdemes tesztelni.”
Adrien egy apró mosolyt villantott.
“Ez megbízhatóbb válasz, mint azt mondani, hogy garantálod, hogy működni fog.”
A megbeszélés után Natalie összegyűjtötte a jegyzeteit, míg Celia a klienscsapattal maradt, hogy megbeszéljék a határidőket.
Adrien odalépett, de tiszteletteljes távolságra megállt.
“Jól nézel ki,” mondta.
“Már öt perce ismersz engem. Ez nem elég bizonyíték.”
“Akkor átdolgozom a kijelentést.” Egy pillanatra elgondolkodott. “Jobban nézel ki, mint amitől féltem.”
Natalie leengedte a kezében lévő papírokat.
“Mitől féltél?”
“Hallottam, hogy megházasodtál. Gondolkodtam rajta, hogy megkeresem a kapcsolatot, de nem válaszoltál. Nem tudtam, hogy végleg ki akarsz hagyni az életedből.”
Lenézett.
“Azt hittem, ha életet választok, mindent hátrahagynom kell.”
“Értettem.”
Adrien a portfóliójára pillantott.
“Csak reméltem, hogy jól vagy.”
“Dolgozom rajta.”
“Látom.”
Nem kérte meg tőle, hogy magyarázza meg többet.
Ehelyett a névjegykártyáját az asztalra tette közéjük.
“Ez a munkahelyi számom. Keress fel velem a projekttel kapcsolatban, vagy bármi mással, ha valaha szeretnéd. Nincs nyomás.”
Natalie emlékezett, hogy a gyerekkori tornája mellett hagyta a biciklijét, miközben befejezte a rajzokat.






