Natalie rájött, hogy mindig is olyannak képzelte el, mint aki bármit képes megoldani.

Képes volt, de ez nem jelentette azt, hogy mindig könnyű lett volna a dolgok.

Néhány nappal később Natalie beugrott a Cole Collective-be, hogy megerősítse a következő javaslat idővonalát.

Adrien egy találkozón volt Clare-rel, egy vezető vezetővel.

Natalie épp kopogni készült, amikor hallotta Clare beszédét a részben zárt ajtón keresztül.

“Nem várhatsz örökké. Most elvált. Meddig fogsz még várni?”

Adrien halkan válaszolt.

“Nem akarom úgy kezelni a válását, mintha egy jel lenne, hogy megérdemeltem az esélyt.”

“Nem arra vártál, hogy elváljon. Kilenc éve vársz.”

Natalie megállt.

Kilenc éve.

Gondolt minden részletre, amire emlékezett, azokra a kérdésekre, amikre soha nem kényszerítette rá, hogy válaszoljon, és arra a távolságra, amit ő tartott, miközben ő újraépítette az életét.

Mielőtt megláthatták volna, eltávolodott.

Aznap délután Adrien vacsorára hívta.

Azt mondta neki, hogy van munkája.

Egyszerűen csak annyit válaszolt, hogy érti.

Nem volt nyomás, és nem próbálták bűntudatot kelteni benne.

Valahogy ez még rosszabbul érezte magát.

Néhány napig Natalie belevetette magát a következő évad ajánlatába.

Átdolgozta azokat az oldalakat, amelyek már nem igényeltek módosítást, és önkénteskedett további anyagi tesztekre.

Végül Celia egy mappát tett az asztalára.

“Kezdesz úgy nézni ki, mint egy gép, nincs kikapcsolás. Ha a harmadik verziót kilencedikké változtatod, elkobozom a laptopodat.”

“Próbálom jobbá tenni.”

“Jogod van jobbá tenni. Nem szabad a munkát magad büntetésére használni.”

Natalie habozott.

Aztán bevallotta, mit került ki.

Félt attól, hogy szereti Adrient.

Csak nemrég tanult meg önállóan élni. Nem akarta egy újabb kapcsolat köré építeni az értékét, és végül rájönni, hogy újra elveszítette önmagát.

Celia hallgatott.

“Akkor légy őszinte magaddal,” mondta. “Lassan tudsz mozogni anélkül, hogy úgy tennél, mintha nem érdekelne.”

Aznap este Natalie felhívta Adrient.

“Van valaki, akibe már régóta szerelmes vagy?” kérdezte.

A csend a túloldalon rövid volt.

“Igen.”

“Tudja ő?”

“Nem vagyok benne biztos. Nem akarom őt a helyzetbe hozni, vagy hogy az érzéseim még egyszer kezelje kell.”

Natalie lehunyta a szemét.

“Mi van, ha nemet mond?”

“Meg fogom sérülni. De azzal az én leszek a dolgom.”

Közvetlenül meg akarta kérdezni tőle, hogy őt akarja-e mondani.

Ehelyett suttogta: “Remélem, megkapod, amit akarsz.”

“Remélem, te is, Natalie.”

Két nappal később Adrien meghívta vacsorára egy csendes étterembe.

Szürke pulóvert viselt a szokásos üzleti ruha helyett, és idegesebbnek tűnt, mint ahogy évek óta látta.

Miután megrendelték, az asztalra tette a kezét, és ránézett.

“Szerelmes vagyok beléd.”

Natalie nem mozdult.

“Imádom, hogy fél órán át vitatkozol velem egy dizájn részleten,” folytatta. “Úgy teszel, mintha jól vagy, amikor félsz, és amikor másnak segítségre van szüksége, elfelejted, hogy már elfoglalt vagy.”

Vett egy mély levegőt.

“Kilenc éve szeretlek. Sosem mondtam el neked, mert Masont választottad, és nem akartam kérni, hogy gondold át. Nem várok választ ma este.”

Natalie azt akarta mondani neki, hogy ő is szereti.

Várta az üzeneteit. Kis történeteket tartott el, hogy megossza vele, és észrevette, amikor napok teltek el anélkül, hogy látta.

De félt.

Attól félt, hogy a hála szerelemnek tűnhet. Attól félt, hogy ha túl gyorsan választ egy másik kapcsolatot, az mindent visszatönkrete, amivel újra dolgozott.

“Nem mondhatom igent,” suttogta.

Adrien mozdulatlan maradt.

“Még mindig próbálom összerakni az életem. Nem akarok megragadni benned, mert jó vagy hozzám, és később rájöjjek, hogy összekevertem a hálát a szeretettel.”

Csalódottsága látható volt, de bólintott.

“Nem foglak nyomást gyakorolni. De nem tehetem tovább úgy, mintha ez semmi lenne.”

Kifizette a számlát, és elkísérte őt az ajtóhoz.

Egyikük sem tudta, mit mondjon búcsú előtt.

Natalie nézte, ahogy eltűnik az estébe.

Úgy hitte, őszinte döntést hozott.

Úgyis fájt.

A következő napokban tovább dolgozott, meglátogatta a szüleit, és abbahagyta Adrien szándékos kerülését.

Időt adott magának, hogy átgondolja, mit is akar valójában.

Végül úgy döntött, hogy a következő ipari vacsora után megkéri, hogy beszéljen.

Elmondja neki, mit érez, még akkor is, ha már nem is akarja ugyanazt.

Az esemény estéjén Natalie újabb üzenetet kapott egy ismeretlen számról.

Megemlítette a stúdiót és az ő időbeosztását.

Hasonló üzeneteket kapott már korábban. A részletek nem voltak titkosak; olyan eseményekre és helyszínekre utaltak, amelyek nyilvános bejelentésekben jelentek meg.

Nem tudta bizonyítani, ki küldi őket.

Mégis, a mozdulatai ismétlődő figyelem nyugtalanította.

Simone azt tanácsolta neki, hogy tartsa meg az üzeneteket, és együtt kértek információt a helyi rendőrségtől a megfelelő biztonsági óvintézkedésekről.

Natalie nem tekintette az üzeneteket bűncselekmény bizonyítékaként.

De már nem vetette el az aggodalmat csak azért, mert nem tudta megmagyarázni.

Mielőtt elhagyta az eseményt, írt Adriennek üzenetet.

Ha vacsora után szabad vagy, megvárhatnál a főbejáratnál? Beszélni akarok.

Gyorsan jött a válasza.

Ott leszek. Ha meggondolod magad, csak mondd el.

Nem fogom. Ezt rendesen akarom mondani.

Néhány percig Natalie a bankettterem közelében állt, összeszedve a gondolatait.

Nem tudta pontosan, hogyan kezdje.

Csak azt tudta, hogy miután ennyi időt töltött, hagyta, hogy a csend döntse el helyette, nem akarta hagyni, hogy a félelem hozza meg ezt a döntést.