Egy második papírlapot hozott a saját 1989-es jelentésem utolsó oldalára. Amikor befejeződött az újratelepítés, felolvasott egy sort belőle. 6 412 tárgy, mindegyik kétszeres számozással. “Ma találtam meg az aktában,” mondta. “Fogalmam sem volt róla.

Senki sem tette. Ez volt a lényeg.” A nyomozónak három feltétele volt: csak azonosítás, kesztyű, és egyetlen szó se Twilához vagy Christához. “Két napja nem beszéltem velük,” mondtam. Még egyet meg tudok oldani. Az a nő, akit felfüggesztettek, volt az egyetlen, aki bizonyítani tudta, mi tartozik a megyéhez.

Mindenki a verandámon tudta, és senki sem mondta. Így tudod, hogy valami igaz egy kisvárosban. Aznap este úgy terítettem le a dolgaimat az asztalra, ahogy régen egy állapotjelentést is készítettem. Volt egy új pár fehér pamut kesztyű, amely még mindig gyűrődött a csomagtól, és egy réz keretes nagyító, ami előttem a regitáré volt. Volt egy toll zseblámpa, és 19 oldalt másoltak le a helyszínfájlból, egyet minden hiányzó tárgyhoz, mindegyikhez egy kis rajz, ami megmutatta, hol rejtőzik a második szám.

Nem volt szükségem az oldalakra. Azért hoztam őket, mert egy registar sosem bízik a saját emlékében nyilvánosan. A papír az, amit odaadsz valakinek, aki nem hisz neked. 9-kor felhívtam Nevát. Addigra mindent elmondtam neki.

75-öt mondtam. Milyen érzés 74 fokkal több tortával? Alszol egy kicsit? Harley, te voltál mindig az, aki aggódott mindkettőnk miatt. Valakinek muszáj volt.

Folyton elveszítetted a cipődet. Nevetett, aztán már nem is nevett. Holnap lesz? Holnap lesz. Miután letettük a telefont, újra elolvastam Kayle üzenetét.

Rendben, hiányzol. Többször olvastam, mint ahányszor bárkinek bevallanám, csak neked. 4 órát aludtam, és habról álmodtam. Mielőtt elmondanám, mi történt a 41-es fülkénél, ha valaha is hibáztattak valamiért, amit magad jelentetted, írd be a láncold őrizetet a kommentekben. Mindenkit olvasok, és szeretném tudni, hogy jó társaságban vagyok.

Szombat reggel 7:45-kor a Tolbert megyei vásártér Merchants Building mögött parkoltam le, a tengerészkék blézeremet és a legjobb fehér blúzomat. A kereskedők épülete egy hosszú fém pajta, betonpadlóval. Szeptember utolsó szombatján 86 antikvitáskereskedőt tart összecsukható asztaloknál, és olyan illata van, mint a régi papírbútor-polír és az északi ajtó melletti standról származó kukorica. A nyomozó és Elwood már az oldalsó ajtónál vártak, és Bud Kinnaman beengedett minket.

70 éves, 31 éve vezeti az őszi show-t, vászonkötényt visel, zsebében kereskedői jelvényekkel. A folyosó tegnap este 9-kor zárva volt. Azt mondta a nyomozónak: “Fairboard kulcsok. Senki sem érhet be 7 előtt.” Megmutatta neki a kereskedői szerződést. A 6. bekezdés így szól: “Minden osztó ígéri, hogy minden asztalán lévő tárgyra egyértelmű tulajdonjoggal rendelkezik.” A 7. bekezdés szerint a kiállítás menedzsere bármikor bezárhat bármelyik standot.

Ezt is hozzáadta. 2015-ben mondta, miután egy férfi megpróbálta eladni egy templomnak a saját gyertyatartóit. Havamp nyomozónak volt egy helyettese, aki farmerben és polárban volt. Elwood a csokornyakkendőjében lévő kávés urna mellett állt. A 41-es standot már előző este felállították, zöld bársonyszövetekkel és árcédulával fehér zsinórokra.

Senki sem nyúlt hozzá. A nyomozó azt akarta, hogy Twila ott álljon, amikor bármit kinyitottak, hogy senki ne mondhassa, hogy valamit hozzáadtak. 8:52-kor az oldalsó ajtó becsapódott. Twila jött be először, cipzáras pénzes táskával a karja alatt. Christa mögötte jött egy dobozzal.

Garrick volt az utolsó, kettőt cipelt. 9-kor Bud kitárta a bejárati ajtókat, és az első vásárlók beléptek bevásárlótáskával és kávéval. Twila letette a pénzes táskáját az asztalra, és lehúzta. Megint az a hang. Aztán Christa felnézett, és meglátott, hogy a kantott kukorica mellett állok.

Megállt a folyosó közepén, egy doboz tint betűkkel a mellkasánál, és egyáltalán nem mozdult. Havamp nyomozó a 41-es fülkéhez sétált, kezében összehajtva a házkutatási parancsot. Megmutatta Twilightnak, és halk, egyenletes hangon magyarázta el. Nem hallottam a szavait, de Twila válaszát tökéletesen hallottam. Ez zaklatás.

Ő a tolvaj. Rám mutatott a sorok túloldalán, és a fejek elfordultak. Egy férfi, aki horgászcsalikat árult, állt az asztala mögé. Két nő egymáshoz illő táskával megállt, és úgy tett, mintha egy vajforgatást tanulmányozna. Bud odajött, és udvariasan megkérte mindenkit, hogy adjanak egy kis helyet a rendőröknek.

Senki sem adott helyet senkinek. Egy percen belül körülbelül 40 ember volt Booth körül. 41 kereskedő és korai vásárló, egy tinédzser fiú egy tölcsértortát tartva, plusz egy idős férfi VFW sapkában, aki azt mondta: “Na, ez egy show.” A nyomozó bólintott nekem, és átsétáltam a folyosón. Christa megtalálta a hangját. Ne engedd, hogy bármit is megérintsen.

Majd ültet valamit. Nem válaszoltam neki. Kivettem az új kesztyűt a blézerzsebemből, és egy ujjammal tettem őket egyszerre, ahogy már 10 000-szer tettem. A tömeg elcsendesedett, ahogy egy osztályteremben szokott, amikor a tanár abbahagyja a beszédet. Az asztal közeli végén egy mézszínű poros kürt állt, széles végén rézgallér és fa dugó volt.

Az árcédulán az állt: 680 dollár, Ohio körülbelül 1840. Egykor az oldalán egy festett szám volt: 1931.6.8. Valaki lekaparta, és ha tudtad, hol keress, láttad a durva foltot. Tudtam, hol volt. Azt is tudtam, hol van a másik.