A Raptor kint velük mozgott, igazítva a helyzetét, hogy megtartsa a formációt.

Rebecca elképzelte, hogy Samuel tanulmányozza a repülőgép új irányát, várva a megerősítést, hogy a változás valós és fenntartható.

Végül visszatért a hangja.

“NORAD megerősíti. Az irányod most kifelé a víz felett van.”

Rebecca kifújta a levegőt.

“A fenyegetettségi állapot csökkent,” folytatta Samuel. “Fegyverek biztonságban. Ismétlem, fegyverek biztonságban vannak.”

Egy pillanatra sem Rebecca, sem Dennis nem mozdult.

A repülőgépet elfordították a parttól.

A közvetlen katonai fenyegetés elmúlt.

Dennis furcsa hangot adott ki, ami részben nevetés, részben zokogás volt.

“Sikerült?”

“Mi következtünk.”

Ránézett.

“Ez jó, ugye?”

Rebecca bólintott.

“Ez nagyon jó.”

Megkönnyebbülést akart.

De a repülőgép még mindig sérült volt, számítógépes repülési vezérlői súlyosan megromlottak, és egy hatalmas óceán felett repültek normál műszerek nélkül.

Szükségük volt valahova, ahol leszállhattak.

Mielőtt ezt elmagyarázhatta volna, a Boeing remegni kezdett.

Az első rezgés finom volt.

Aztán erősebbé vált.

Az irányítóoszlop remegett Rebecca kezében.

Dennis körbenézett.

“Mi ez?”

Rebecca a tartalék hangszerekre pillantott.

A légsebesség csökkent.

Újra ellenőrizte.

A tű tovább haladt lefelé.

Óriási energiát használtak a emelkedés és kanyarodás fenntartására, és a repülőgép több sebességet veszített, mint gondolta.

Az automata gázkart kikapcsolva a motorok nem kompenzálták a szokásos módon a veszteséget.

A repülőgép egy leálláshoz közeledett.

“Rebecca?”

Nem válaszolt azonnal.

Figyelme a sebességjelzőre szegeződött.

A vezérlőoszlop erősebben rázkódott.

A repülőgép orra elkezdett elkalandozni.

“Húzzuk az időt,” mondta.

Dennis rámeredt.

“Mit jelent ez?”

“Szükségünk van a légsebességre.”

Átnézett a szélvédőn.

A sötét Atlanti-óceán betöltötte a kilátás alsó részét.

“De már most megyünk!”

“Tudom.”

Rebecca előrenyomta a vezérlőket, leengedte az orrát, hogy helyreállítsa a levegőáramlást a szárnyakon.

Dennis ösztönösen ellenállt.

“Várj! Az óceán!”

“Add ide a vezérlőket!”

Félt, visszafogta magát a mozgástól, mert minden ösztöne azt súgta, hogy az óceán felé tolni rossz dolog.

Rebecca hirtelen felé fordult.

“Dennis. Engedd el.”

Lazított a fogása.

Lehajtotta az orrát.

A repülőgép leszállt.

Rebecca a tolókarokhoz nyúlt, és előrehaladt a hajtóműveket.

A GE90-esek elkezdtek növelni a teljesítményt, a felemelkedő zúgásuk betöltötte a pilótafülkét.

Az óceán közelebb került.

Rebecca figyelte a sebességet.

A tű abbahagyta a leesést.

Aztán elkezdett felfelé mozdulni.

Az erőszakos remegés enyhült.

Még egy kicsit lejjebb tartotta az orrát, ellenállva a túl hamar mászás késztetésének.

Amikor a szárnyak elegendő légáramlást nyertek vissza, elkezdte visszahozni a gépet szintes repülésre.

A leállás figyelmeztetése megszűnt.

A vezérlés stabilizálódott.

Rebecca megnézte a magasságmérőt.

Körülbelül 5000 láb magasan voltak az óceán felett.

Túl alacsonyan volt a kényelmhez, különösen sérült repülőgép esetén, de még mindig a levegőben.

Dennis mereven ült a jobb ülésen.

Lenézett a kezére.

Remegtek.

“Repülünk,” mondta Rebecca.

Ránézett.

“Repülünk?”

“Egyelőre.”

Visszatért a rádióhoz.

“Grizzly, felépültem egy bódéból. Részben kézi vezérlésem van, de a legtöbb digitális hangszerem nem elérhető. Szükségem van egy kifutópályára.”

Sámuel válaszolt egy rövid szünet után.

“Mennyi kontrollod van?”

“Elég, hogy a szárnyak szintben maradjanak. Nem ígérhetek ennél többet.”

“Értettem.”

Hallotta, ahogy röviden beszél valaki mással a rádión.

Aztán visszatért a hangja.

“Körülbelül nyolcvan mérföldre vagy a parttól. Visszavezetlek.”

“Hová?”

“Langley Légibázis.”

Rebecca felnézett.

Langley.

A saját bázisa.

Az a hely, amit a kötelező szabadság kezdetekor hagyott ott.

Most egy sérült civil utasszállítót közvetlenül a kifutópályára akart vinni.

“A Két-Hatos kifutópályát előkészítik,” folytatta Samuel. “A mentőszemélyzet készenlétben van.”

Rebecca tanulmányozta a megmaradt repülési műszereket.

“Nincs normális navigációm. Neked kell vezetned engem.”

“Megvagy, Wraith.”

Nyelt egyet.

“Értettem. Vezess utat.”

A következő húsz perc repülőkarrierje egyik legmegterhelő fizikai időszaka volt.

Egy vadászgép gyorsan reagált a mozgások irányítására. A manőverezhetőségre, precizitásra és sebességre tervezték.

A Boeing 777 teljesen más volt.

Tömege hatalmas volt.

Mozgásai lassan fejlődtek, és a romló irányításokat gondos korrekcióra szorították.

Rebecca megtanulta előre látni minden mozdulatot, mielőtt túl nagyra nőne.

Minden apró gurulás erőfeszítést igényelt.

Minden hangmagasságváltozás figyelmet igényelt.

Dennis a jobb helyen maradt.

Már nem panaszkodott, nem tett fel felesleges kérdéseket, és nem próbálta megérteni minden ismeretlen eszközt.

Felolvasta a fennmaradó magassági és légsebesség mutatókat, amikor Rebecca kérte őket.

Figyelte a kezét, és követte az utasításokat.

Amikor segítségre volt szüksége a nyomás fenntartásához a vezérlőkön, ő megadta azt.

Amikor azt mondta neki, hogy engedje el, ő elengedte.

Többször is ránézett Rebecca rá, és látta, hogy a karjai remegnek a kimerültségtől.

Így is dolgozott.

Kint Samuel F-22-je előre és kissé oldalra mozdult, navigációs lámpái vizuális referenciaként szolgáltak.

Rebecca követte a harcost a sötét vízen át.

Alig látta a horizontot.

Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, mintha az egész világ összeszűkült volna a vezérlőoszlopra, a megmaradt repülőműszerekre és Samuel hangjára.

“Apró korrekció, ugye?”

Alkalmazkodott.

“Jó. Tartsd meg.”

A Boeing késéssel reagált.

Várt, mielőtt megtette a következő mozdulatot.

“Jól csinálod, Wraith.”

Rebecca majdnem nevetett.

Hallotta már Samuel ezeket a szavakat a kiképzőrepülések alatt, amikor egy fiatal pilóta nehéz manőveren küzdött.

Most már több mint háromszáz ember függött arra, hogy ő irányítja a repülőgépet.

Nem volt biztos benne, hogy valaha is hangzott volna fontosabbnak ez a kifejezés.

“Meddig?” kérdezte.

“Tíz mérföld.”

Dennis a szélvédő felé nézett.

A sötétség megváltozott.