A Raptor kint velük mozgott, igazítva a helyzetét, hogy megtartsa a formációt.
Rebecca elképzelte, hogy Samuel tanulmányozza a repülőgép új irányát, várva a megerősítést, hogy a változás valós és fenntartható.
Végül visszatért a hangja.
“NORAD megerősíti. Az irányod most kifelé a víz felett van.”
Rebecca kifújta a levegőt.
“A fenyegetettségi állapot csökkent,” folytatta Samuel. “Fegyverek biztonságban. Ismétlem, fegyverek biztonságban vannak.”
Egy pillanatra sem Rebecca, sem Dennis nem mozdult.
A repülőgépet elfordították a parttól.
A közvetlen katonai fenyegetés elmúlt.
Dennis furcsa hangot adott ki, ami részben nevetés, részben zokogás volt.
“Sikerült?”
“Mi következtünk.”
Ránézett.
“Ez jó, ugye?”
Rebecca bólintott.
“Ez nagyon jó.”
Megkönnyebbülést akart.
De a repülőgép még mindig sérült volt, számítógépes repülési vezérlői súlyosan megromlottak, és egy hatalmas óceán felett repültek normál műszerek nélkül.
Szükségük volt valahova, ahol leszállhattak.
Mielőtt ezt elmagyarázhatta volna, a Boeing remegni kezdett.
Az első rezgés finom volt.
Aztán erősebbé vált.
Az irányítóoszlop remegett Rebecca kezében.
Dennis körbenézett.
“Mi ez?”
Rebecca a tartalék hangszerekre pillantott.
A légsebesség csökkent.
Újra ellenőrizte.
A tű tovább haladt lefelé.
Óriási energiát használtak a emelkedés és kanyarodás fenntartására, és a repülőgép több sebességet veszített, mint gondolta.
Az automata gázkart kikapcsolva a motorok nem kompenzálták a szokásos módon a veszteséget.
A repülőgép egy leálláshoz közeledett.
“Rebecca?”
Nem válaszolt azonnal.
Figyelme a sebességjelzőre szegeződött.
A vezérlőoszlop erősebben rázkódott.
A repülőgép orra elkezdett elkalandozni.
“Húzzuk az időt,” mondta.
Dennis rámeredt.
“Mit jelent ez?”
“Szükségünk van a légsebességre.”
Átnézett a szélvédőn.
A sötét Atlanti-óceán betöltötte a kilátás alsó részét.
“De már most megyünk!”
“Tudom.”
Rebecca előrenyomta a vezérlőket, leengedte az orrát, hogy helyreállítsa a levegőáramlást a szárnyakon.
Dennis ösztönösen ellenállt.
“Várj! Az óceán!”
“Add ide a vezérlőket!”
Félt, visszafogta magát a mozgástól, mert minden ösztöne azt súgta, hogy az óceán felé tolni rossz dolog.
Rebecca hirtelen felé fordult.
“Dennis. Engedd el.”
Lazított a fogása.
Lehajtotta az orrát.
A repülőgép leszállt.
Rebecca a tolókarokhoz nyúlt, és előrehaladt a hajtóműveket.
A GE90-esek elkezdtek növelni a teljesítményt, a felemelkedő zúgásuk betöltötte a pilótafülkét.
Az óceán közelebb került.
Rebecca figyelte a sebességet.
A tű abbahagyta a leesést.
Aztán elkezdett felfelé mozdulni.
Az erőszakos remegés enyhült.
Még egy kicsit lejjebb tartotta az orrát, ellenállva a túl hamar mászás késztetésének.
Amikor a szárnyak elegendő légáramlást nyertek vissza, elkezdte visszahozni a gépet szintes repülésre.
A leállás figyelmeztetése megszűnt.
A vezérlés stabilizálódott.
Rebecca megnézte a magasságmérőt.
Körülbelül 5000 láb magasan voltak az óceán felett.
Túl alacsonyan volt a kényelmhez, különösen sérült repülőgép esetén, de még mindig a levegőben.
Dennis mereven ült a jobb ülésen.
Lenézett a kezére.
Remegtek.
“Repülünk,” mondta Rebecca.
Ránézett.
“Repülünk?”
“Egyelőre.”
Visszatért a rádióhoz.
“Grizzly, felépültem egy bódéból. Részben kézi vezérlésem van, de a legtöbb digitális hangszerem nem elérhető. Szükségem van egy kifutópályára.”
Sámuel válaszolt egy rövid szünet után.
“Mennyi kontrollod van?”
“Elég, hogy a szárnyak szintben maradjanak. Nem ígérhetek ennél többet.”
“Értettem.”
Hallotta, ahogy röviden beszél valaki mással a rádión.
Aztán visszatért a hangja.
“Körülbelül nyolcvan mérföldre vagy a parttól. Visszavezetlek.”
“Hová?”
“Langley Légibázis.”
Rebecca felnézett.
Langley.
A saját bázisa.
Az a hely, amit a kötelező szabadság kezdetekor hagyott ott.
Most egy sérült civil utasszállítót közvetlenül a kifutópályára akart vinni.
“A Két-Hatos kifutópályát előkészítik,” folytatta Samuel. “A mentőszemélyzet készenlétben van.”
Rebecca tanulmányozta a megmaradt repülési műszereket.
“Nincs normális navigációm. Neked kell vezetned engem.”
“Megvagy, Wraith.”
Nyelt egyet.
“Értettem. Vezess utat.”
A következő húsz perc repülőkarrierje egyik legmegterhelő fizikai időszaka volt.
Egy vadászgép gyorsan reagált a mozgások irányítására. A manőverezhetőségre, precizitásra és sebességre tervezték.
A Boeing 777 teljesen más volt.
Tömege hatalmas volt.
Mozgásai lassan fejlődtek, és a romló irányításokat gondos korrekcióra szorították.
Rebecca megtanulta előre látni minden mozdulatot, mielőtt túl nagyra nőne.
Minden apró gurulás erőfeszítést igényelt.
Minden hangmagasságváltozás figyelmet igényelt.
Dennis a jobb helyen maradt.
Már nem panaszkodott, nem tett fel felesleges kérdéseket, és nem próbálta megérteni minden ismeretlen eszközt.
Felolvasta a fennmaradó magassági és légsebesség mutatókat, amikor Rebecca kérte őket.
Figyelte a kezét, és követte az utasításokat.
Amikor segítségre volt szüksége a nyomás fenntartásához a vezérlőkön, ő megadta azt.
Amikor azt mondta neki, hogy engedje el, ő elengedte.
Többször is ránézett Rebecca rá, és látta, hogy a karjai remegnek a kimerültségtől.
Így is dolgozott.
Kint Samuel F-22-je előre és kissé oldalra mozdult, navigációs lámpái vizuális referenciaként szolgáltak.
Rebecca követte a harcost a sötét vízen át.
Alig látta a horizontot.
Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, mintha az egész világ összeszűkült volna a vezérlőoszlopra, a megmaradt repülőműszerekre és Samuel hangjára.
“Apró korrekció, ugye?”
Alkalmazkodott.
“Jó. Tartsd meg.”
A Boeing késéssel reagált.
Várt, mielőtt megtette a következő mozdulatot.
“Jól csinálod, Wraith.”
Rebecca majdnem nevetett.
Hallotta már Samuel ezeket a szavakat a kiképzőrepülések alatt, amikor egy fiatal pilóta nehéz manőveren küzdött.
Most már több mint háromszáz ember függött arra, hogy ő irányítja a repülőgépet.
Nem volt biztos benne, hogy valaha is hangzott volna fontosabbnak ez a kifejezés.
“Meddig?” kérdezte.
“Tíz mérföld.”
Dennis a szélvédő felé nézett.
A sötétség megváltozott.






