Halvány fények jelentek meg a horizonton mentén.
Aztán még több fény.
Virginia partvidéke kiemelkedett az éjszakából.
Rebecca furcsa keverékét érzett a megkönnyebbülésnek és a félelemnek.
A föld azt jelentette, hogy biztonság lehetséges.
Ez azt is jelentette, hogy hamarosan le kell szállnia.
Sokszor repült harci repülőgépekkel katonai kifutópályákra.
De egy Boeing 777-es lefokozott irányítással és korlátozott műszerekkel olyan kihívás volt, amilyet korábban korábban kiképezett.
A kifutópálya feltűnt.
Fényes közeli fényei tiszta vonalat alkottak a sötétségben.
Samuel hangja visszatért.
“Sorban vagy. Kezdjétek el a partraszállásra való felkészülést.”
Rebecca a futómű karához nyúlt.
Leengedte.
Mély mechanikus morajlás hallatszott át a repülőgépen, ahogy a hatalmas futómű kinyúlt.
Figyelte a rendelkezésre álló jelzőket.
Három zöld lámpa világított.
“Sebesség le van kapcsolva és zárva,” jelentette.
“Vettem.”
Rebecca a szárnyszárnyak megmaradt vezérlői felé nézett.
A normál elektronikus szekvenálás nem volt elérhető.
Ilyen körülmények között való bevetése bizonytalanságot hozott számára, amit nem engedhetett meg magának.
“Grizzly, nincs megbízható flap-vezérlés.”
Egy szünet következett.
“Meg tudod erősíteni a konfigurációjukat?”
“Nem magabiztosan.”
“Értettem. Tervezz nagyobb sebességű leszállást.”
Rebecca lenézett a légsebességre.
A normál flapátó konfiguráció nélkül jóval gyorsabban kellene közelíteniük, mint szokásos.
Egy nagy sebességű leszállás hatalmas terhelést jelentene a gumikra és a fékekre.
És kevesebb helye lenne a hibázásra.
“Értem.”
Samuel tovább vezette őt.
“Három mérföld.”
A futópálya fényei nagyobbak lettek.
Rebecca beállította az irányítást, küzdve a repülőgép tengerparti szélben sodródási hajlamával.
Dennis a magasságot olvasta, amikor megkérdezte.
Hangja rekedt volt, de határozott.
“Kétezer láb.”
Rebecca ellenőrizte a közeledésüket.
A repülőgép nehéznek és vonakodott megváltoztatni a hozzáállását.
Ő egy apró javítást tett.
Az orra megmozdult.
A kifutópálya középen maradt.
Samuel harcosa előrelépett, majd elkezdett mászni a távolságból.
“Minden rajtad múlik, Wraith,” mondta. “Tedd le.”
Rebecca nézte, ahogy a Raptor eltűnik a sötétségben.
Először az elfogás kezdete óta egyedül volt a repülőgéppel és Dennisszel.
A kifutópálya riasztó sebességgel közeledett feléjük.
Rebecca látta, ahogy a közeledő fények kifelé terjednek, és egyre tisztább lett a helyzetük, ahogy leereszkedtek.
Stabilan tartotta a repülőgépet.
Nem volt helye a drámai manővernek.
Nem volt esély újrakezdeni, ha a megközelítés komolyan instabil lett.
A repülőgépet kellett kezelnie, a vezérlés elérhetőségével, és a kifutópályára kellett tennie.
Dennis nevezte a magasságot.
“Ötven láb.”
Rebecca figyelte a kifutót.
“Negyven.”
Elkezdte igazítani a hangmagasságot.
“Harminc.”
A kerekek közeledtek a betonhoz.
“Húsz.”
“Készüljetek!”
A fő futómű erősen ütközött a futópályának.
Az egész pilótafülke megrázkódott.
Rebecca válla csapódott a hámnak.
A Boeing visszapattant.
Egy szörnyű pillanatra a repülőgép kissé visszaemelkedett a levegőbe.
Aztán ismét erősen letelepedett a kifutópályára.
Rebecca stabilan tartotta az irányítást.
A futómű elnyelte a második ütközést, de a repülőgép továbbra is rendkívül gyorsan mozgott.
Aktiválta a visszafordított tolóerőt.
A motorok erőteljes hangváltozással reagáltak.
A repülőgép lassított.
Egy hangos jelentés hallatszott alól.
Aztán még egyet.
Két fő leszállómű gumi meghibásodott a leszállás okozta terhelés miatt.
A sérült kerekek a kifutópályán kaparóztak, rezgéseket küldve a törzsön.
Rebecca fékezett.
A repülőgép tovább haladt.
A kifutópálya vége közeledett.
Dennis megragadta az ülést.
“Megállunk?”
Rebecca nem válaszolt.
Figyelte a rendelkezésre álló sebességmutatót, mérte a hátralévő távolságot, és megtartotta az irányítást, miközben a Boeing rázkódott.
A gumik és a futómű súlyosan megsérültek.
A fékezési reakció egyenetlen volt.
De a sebesség csökkent.
Száz csomó.
Aztán ötven.
Rebecca továbbra is nyomást gyakorolt a fékre.
A kifutópálya távoli végén lévő piros lámpák közelebb értek.
“Gyerünk,” suttogta.
A Boeing tovább lassított.
Húsz csomó.
Az utolsó tétel örökkévalóságnak tűnt.
Aztán a gép megállt.
Az orr fogaskerek kevesebb mint ötven lábnyira állt meg a kifutópálya mögötti füves átfedéstől.
Rebecca mozdulatlanul ült.
A pilótafülke csendes volt, kivéve a motorok lelassulása és a távoli mentőjárművek közeledésének hangját.
A kezei még mindig a vezérlőoszlopot ölelték.
Megpróbálta elengedni őket.
Az ujjai ellenálltak.
Olyan régóta szorította a vezérlőket, hogy az izmok begörcsöskedtek.
Rebecca óvatosan kinyitotta az egyik kezét, aztán a másikat.
Dennis felé nézett.
A szemei egyenesen előre szegezték.
“Dennis.”
Lassan fordult.
“Igen?”
“Menj, segíts a legénységnek kinyitni az első ajtókat.”
Pislogott.
“Rendben.”
“Nyissák ki a csúszdákat. Mindenkit el kell hagynunk.”
Dennis kioldotta a hámot.
Egy pillanatra úgy nézett, mintha összeesne, amikor feláll.
Ezután megtámaszkodott az ülésen, és az ajtó felé indult.
Rebecca még néhány másodpercig a kapitányi ülésben maradt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a gép valóban le van állítva, és a hajtóművek leállnak.
Csak ezután oldotta ki a saját hámot.
A pilótafülke mögötti kabint furcsa keveréke volt a sírásnak, suttogó imáknak és kimerült hitetlenkedésnek.
A légiutas-kísérők a folyosókon haladtak, az utasokat a kijáratok felé irányítva.
Megkezdődött az evakuálás.
Kint a kifutóutat mentőjárművek világították meg.
Katonai tűzoltóautók közelítettek meg a sérült futóvalét.
A biztonsági személyzet és az orvosi csapatok már vártak.
Az utasok leereszkedtek a vészcsúszdákon, néhányan megbotlottak, amikor a földre értek, mások rokonokat öleltek vagy mozdulatlanul álltak, miközben próbálták megérteni, hogy túlélték.
Rebecca az evakuálás után jelent meg.
Az éjszakai levegő hűvösnek tűnt az arcán.
Fellépett a kifutópályára, és visszanézett a 408-as járatra.
A hatalmas Boeing sérülten és csendben állt a vészvilágítás alatt.






