Amikor először hívott Claire Mercer a barátjának, egy esküvőn ültem, egy villányi csirkével félig a szám felé.
Egy pillanatra tényleg elfelejtettem, hogyan működik a nyelés.
A fogadóterem túloldalán egy szilvaszínű ruhában lévő nő nézett ránk.
Claire követte a tekintetemet.
“Anyám.”
Ez probléma volt.
Három asztallal arrébb, Ben az irodámból is minket nézett.
Ez sokkal nagyobb probléma volt.
Az elmúlt hónapban három kollégám kérdezgette, mikor találkoznak végre azzal a titokzatos barátnővel, akiről azt állítottam, hogy van neki. Addig a pillanatig csak azért létezett, mert elég kétségbeesett voltam ahhoz, hogy kitaláljam őt.
Claire-re néztem az anyjára, majd a kollégák csoportjára, akik egyértelműen a bemutatásra vártak.
Aztán elmosolyodtam.
“Tökéletes.”
Claire összevonta a szemöldökét.
“Mi?”
“Mindenkinek elmondtam, hogy a barátnőmet is hozom.”
Pislogott.
“Van barátnőd?”
“Úgy tűnik, itt ül.”
Claire egy döbbent pillanatig bámult rám.
Aztán a kezét az enyémbe csúsztatta az asztal alatt.
Az ujjai melegebbek voltak, mint vártam.
“Akkor,” mondta, “jobb, ha meggyőzőek vagyunk.”
Ez volt a kezdet.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan találták ki két egyébként működő felnőtt egymástól függetlenül ugyanazt a kapcsolatot ugyanazon az esküvőn, néhány dolgot kell tudnod.
Huszonnyolc éves voltam, és a Columbusban, Ohio államban dolgoztam a Cedar and Stone Restoration-nál. Jól bántam a régi ablakokkal, a deformált ajtókeretekkel, a sérült vakolattal, makacs zsanérokkal és a legtöbb olyan dologgal, ami szerszámot igényelt.
Sokkal kevésbé voltam hasznos egy olyan nő közelében, akit kedveltem.
Claire huszonnégy éves volt, és a szomszédos kis sárga házban lakott.
Nyolc hónapja volt ott.
Az a nyolc hónap alatt valahogy a hétköznapi keddeket olyan eseményekké változtatta, amiket észrevettem.
Az utcánk olyan csendes Columbus-i utca volt, ahol a szomszédok tudták, melyik kutya melyik verandához tartozik, akik mindig elfelejtik a szemétszállítási napot, és melynek a hulladékgyűjtő kukája három nappal túl sokáig maradt a járdaszegélyn.
Az enyém.
Claire kerámias felszereléssel, egy biciklivel, több doboz könyvvel és egy Gerald nevű szobanövényrel érkezett.
Gerald hat hétig bírta.
Amikor meghalt, Claire ötperces tornác-megemlékezést tartott, és azzal vádolt, hogy érzelmileg elérhetetlen, mert nem voltam hajlandó fekete ruhát viselni.
Majdnem azonnal megkedveltem őt.
Akkor találkoztunk, amikor egy nehéz kemencepolcot próbált átvinni a bejárati kapuján.
Munkából hazafelé sétáltam, egy mérőszalaggal a zsebemre csípve.
“Segítség kell?” Kérdeztem.
Ránézett a mérőszalagra.
“Alkalmas vagy törékeny dolgok cipelésére, vagy csak élvezed, hogy dolgozol?”
“Egy felújító cégnél dolgozom.”
“Ez nem az én kérdésem volt.”
“Több tárgyat is cipeltem anélkül, hogy eltörtem volna.”
Átadta nekem a polcot.
“Csodás. Próbaidőn vagy.”
Úgy tűnik, a próbaidő nyolc hónapig tartott.
Néhány reggel találtam kávét a kerítésoszlopon a kertünk között, mert Claire “túl sokat főzött”, pedig valahogy mindig pontosan egy plusz csészét készített.
Néha este megkért, hogy húzzam meg a zsanért, vigyek agyagot a műtermének átalakított garázsba, vagy mondjak véleményt a polcokról, amiket már eldöntött, hogyan építsen.
Vitatkoztunk az ananász pizzán.
Borzasztó kertészeti tanácsokat adott.
Még rosszabb fazekassági tanácsokat adtam.
A verandán folytatott beszélgetéseink rendszeresen éjfél után is elnyúltak, miközben mindketten úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre az időt.
Elég flörtölés volt ahhoz, hogy Ben “Ohio leglassabban haladó vészhelyzetének” nevezzen minket.
Egyikünk sem tett semmit ez ellen.
Voltak okok.
Az előző kapcsolatom két évig tartott, és drámai árulás nélkül ért véget. Valahogy ez megnehezítette a megértést. Az exemmel a két év nagy részét azzal töltöttük, hogy azt gondoltuk, a másiknak szüksége van.
Megbízhatóvá váltam.
Ő egyetértővé vált.
A helyes dolgokat mondtuk, és kerültük a veszélyeseket, míg végül rá nem jöttem, hogy jobban ismerjük a szerepeinket, mint egymást.
A szakítás után megígértem magamnak, hogy soha többé nem építek kapcsolatot feltételezések alapján.
Aztán Claire a szomszédba költözött, és nyolc hónapig adott okokat, hogy megszegjem a saját szabályomat.
Neki is voltak okai arra, hogy távolságot tartson.
Fazekasórákat tartott, és készült egy helyi műhely megnyitására. Egy kis jegyzetfüzetet vitt magával, tele tervekkel, apró csillagokkal a kedvenc ötletei mellett.
Segítséget akart, amikor kérte.
Utálta, hogy helyette hoznak döntéseket.
Ezt tiszteletben tartottam.
Talán túl jól.
Az esküvő Natalie Parkeré volt, aki koordinálta a Cedar and Stone műsorrendjét, és több helyreállítási projektet is megmentett attól, hogy képtelen voltam megbecsülni, mennyi ideig tart bármi.
Natalie a házasságközvetítést is közszolgálatnak tekintette.
Az esküvője előtti hónapban megpróbált bemutatni az unokatestvére fogászati higiénikusának, a férje könyvelőjének nővérének, és egy nőnek, aki mögöttünk állt egy kávézóban, és éppen muffint akart rendelni.
A kávézós incidens után összeomlottam.
“Találkozom valakivel.”
Natalie abbahagyta a latte keverését.
“Tényleg?”
“Igen.”
“Ki?”
“Valaki.”
“Gyönyörű név. Francia?”
Azonnal be kellett volna vallanom.
Ehelyett elmagyaráztam, hogy a barátnőm értékeli a magánéletet, és szigorú időbeosztása van.
Natalie egyik állítást sem fogadta el, és hozzáadott egy plusz egyet az esküvői meghívómhoz.
A ceremónia előtti pénteken megkérdezte, hogy jön-e a barátnőm.
Igent mondtam.
Szombatra a képzeletbeli kapcsolatomnak volt egy fenntartott széke, egy vegetáriánus étkezési lehetősége és olyan elvárásai, amiket egyáltalán nem is tudtam teljesíteni.
Az volt a tervem, hogy egyedül érkezem, azt állítom, hogy a barátnőm késett, és remélem, hogy mindenki elterelődik a torta miatt.
Ez nem volt jó terv.
De vasaltam az ingemet.






