“Bárcsak megértette volna, hogy soha nem volt szüksége barátra, hogy bármit is bizonyítson nekem.”

“Azt hiszem, azt hitte, hogy valaki stabil személyt akarsz neki.”

Linda sóhajtott.

“Azt akartam, hogy legyen valaki, aki mellette áll. Nem valaki, aki kisebbre teszi a terveit.”

Claire felé pillantott.

“Úgy tűnik, ezt nem mondtam ki egyértelműen.”

“Gyere el a műhelynyitásra jövő szombaton.”

Linda elmosolyodott.

“Én leszek az első, aki belép az ajtón.”

Aztán tanulmányozott engem.

“És ha azt tervezed, hogy a lányomat egy igazi randira hívod, ne mondj olyan beszédet, mintha építési engedélyt kérnél.”

Pislogtam.

“Ennyire nyilvánvaló voltam?”

“Drágám, úgy nézel rá, mintha minden lámpát felkapcsoltak volna a szobában.”

Megszorította a karomat, majd elment.

Claire-t találtam, amikor a zenekar bejelentette az utolsó táncot.

Ismét mezítláb volt, egyik kezében a cipőjét tartva.

Mosolyában most már nem volt semmilyen színjáték.

“Anyád beszélt velem.”

“Kedvel téged.”

“Ő is megkérdőjelezte a beszédkészségemet.”

“Jó jellembírás.”

Letettem a kávémat.

“Claire, mielőtt véget ér ez a dal, szeretnék kérdezni valamit.”

Teljesen szembenézett velem.

“Nem azért, mert az anyád figyel. Nem azért, mert Natalie azt hiszi, együtt vagyunk. Nem azért, mert bárkinek hinnie kellene bármiben.”

“Oké.”

“Elmennél velem egy igazi randira holnap?”

Claire ajkai összeszorultak, miközben próbált nem mosolyogni.

“Nincs közönség?”

“Nincs közönség.”

“Nincs fedősztori?”

“Semmi.”

“Nincs ingyenes barát szolgáltatás?”

“Felszámolhatom a kilométert.”

“Hat láb távolságra lakunk egymástól.”

“A festői úton akarok hazafelé menni.”

Mosolya végre eltűnt.

“Milyen festői?”

“Attól függ, hogy tetszem-e.”

“Daniel, azóta kedvellek, hogy átvittél egy kemencepolcot a kapumon, és úgy tettél, mintha nem lennél lenyűgözve, hogy tudok fúrót használni.”

“Lenyűgözött.”

“Tudom. Másnap visszajöttél, hogy megjavíts egy kaput, ami nem volt törött.”

“Nyikorgott.”

“Még mindig nyikorog.”

“Akkor a munkám ott még nincs vége.”

Claire nevetett.

“Igen.”

“Igen?”

“Elmegyek veled egy igazi randira.”

Kinyújtottam a kezem.

“És ez a tánc?”

A cipőjét egy üres székre tette.

“Szintén valódi.”

Anélkül sétáltunk a táncparkettere, hogy bárkit is megpróbáltunk volna meggyőzni.

Abbahagytam, hogy azon gondolkodjak, hol áll Linda.

Abbahagytam, hogy ellenőrizzem, figyel-e Ben.

Claire a vállamhoz hajtotta a homlokát, amikor a zene lelassult.

Megérintettem a kezét.

Aztán eszembe jutott a harmadik szabály.

“Megcsókolhatlak?”

Felemelte a fejét.

Szemei felcsillantak.

“Emlékeztél rá.”

“Mindenre emlékszem, amit mondasz. Ez orvosi problémává válik.”

Mosolygott.

“Igen, Daniel. Megteheted.”

Gyengéden megcsókoltam.

Nem történt semmi drámai.

Senki sem tapsolt.

Nem tört el üveg.

Natalie boldogan elfoglalta a férjét.

A zenekar tovább játszott.

Claire keze szorosabban markolta az enyémet.

Amikor elváltunk egymástól, úgy nézett rám, mintha végre egy ismerős helyre értünk volna.

“Csak hogy tisztázzuk,” suttogta, “ez nem szerepel a számládon.”

“Nem. Teljesen önkéntes.”

Gratuláltunk az ifjú házasoknak, és később este elmentünk.

Hazavittem minket a csendes Columbus utcákon keresztül.

Claire az ölében tartotta a fotófülke csíkját.

Piros lámpánál felemelte.

“Borzasztóak voltunk a színlelésben.”

“Szörnyű.”

“Egyetlen meggyőző pillanat sincs.”

“Különösen az a rész, ahol negyvenhat kísérőkártyát ábécé sorrendbe soroltam.”

“Szenvedsz a szerelemért.”

“Szenvedek, mert nem emlékszem, hogy M megelőzte-e N-t.”

“Mindkettő lehet igaz.”

Otthon a szomszédos kapuk között álltunk, egyikünk sem volt lelkes, hogy jó éjszakát kívánjon.

Claire a táskájába nyúlt, és elővette a repedezett kerámia szívet.

“Azt hiszem, meg tudom javítani.”

“A sor még mindig látszik.”

“Talán a mondat teszi érdekesebbé.”

Bólintottam.

“Filozofikus vagy.”

“Meglepően jó leszel a fazekasságban.”

“Kiváló oktatásom van.”

“Úgy értettem, egyre jobban mondod, amit gondolsz.”

Megcsókoltam az arcát.

“A gyakorlás holnap vacsora után folytatódik.”

Másnap reggel egy kis kerámia kacsa ült a verandámon.

Egy cetli volt kötve a nyakába.

A barát próbaidőszaka meghosszabbítva. Kávé 9-kor.

8:59-kor sétáltam át a fűn.

Claire pizsamában nyitotta ki az ajtót, kiengedett hajjal, és egy lisztcsík az egyik arcán egy ambiciózus palacsintakísérlet miatt.

Megcsókolt, hogy köszönöm.

Aztán meglepődött a saját bátorságán.

Visszacsókoltam.

“Segítség a reggelihez?”

“Az attól függ. Alkalmas vagy törékeny dolgok cipelésére?”

“Nyolc hónap próbaidőm volt.”

A műhely előzetesei a következő szombaton voltak.

Tíz helyen érkeztem, összecsukható székeket cipeltem magammal.

Linda tíz-tizenöt órakor jött virágokkal és egy kézzel írt táblával, amin ez állt: Olyan büszke vagyok rád, Claire.

Ben tizenegykor érkezett kávéstortával, és bejelentette, hogy azért jött, hogy megvizsgálja a híres kerámia kacsákat.

Natalie és az új férje később beugrottak, még mindig ragyogva a nászútjuktól.

Zárásra Claire már elég órát foglalt, hogy kitöltse az első hónapot.

A nap végén egy idősebb nő állt a pultnál, kezében egy tálkal, amit készített.

“Ferde,” mondta a nő.

Claire lassan forgatta a tálat.

“Sikerült.”

“Igen.”

“Akkor ne hagyd, hogy bárki meggyőzzen, hogy úgy kell kinéznie, mint valaki másé.”

A nő mosolyogva távozott.

Claire rajtakapott, hogy néztem.

“Mi?”

“Semmi.”

“Az az arc nem semmi.”

“Élvezem a kilátást.”

Kinézett az ablakon.

“A parkolóban?”

“Az a nő, aki ezt a helyet építette.”

Az arcát elpirult.

“Tényleg egyre jobb vagy abban, hogy ne bújj a viccek mögé.”

“Nem teljesen. Van hírnevem.”

Aznap este a verandája lépcsőjén ültünk, megosztva az utolsó két szelet tortát.

A megjavított kerámia szív a korláton pihent.

Claire vékony aranyszínű varrással javította meg a repedést, ami megfogta a veranda fényét.