“Aztán megint Evanről kezdett beszélni. Ideges lettem, és azt mondtam, te vagy a barátom.”

Egyszer idegesen nevetett.

“Nevetséges volt. Tudom.”

“Miért én?”

Elfordította a tekintetét.

“Egy pillanatra ki kellett mondanom. És jó érzés volt.”

Óvatosan léptem a látóterébe, hogy ne szorítsam össze.

“Miért nem kérdezted meg, érdekel-e?”

Claire egy apró, fáradt mosolyt küldött felém.

“Mert mindenkihez kedves vagy.”

Elkezdett példákat számolni.

“Segítesz Mrs. Alvareznek a bevásárlásban. Ingyen megjavítottad Ben verandás hintáját. Öntözted a rózsáimat, miközben meglátogattam a nagynénémet. Nem tudtam eldönteni, hogy különleges vagyok-e, vagy csak egy újabb tétel a listádon.”

“Nem vagy pár.”

“Honnan tudhattam volna?”

Nem volt védekezésem.

Igaza volt.

Nyolc hónapon át olyan finom utalásokat tettem, hogy tagadjam, majd gratuláltam magamnak, hogy tiszteletteljes voltam.

“Nem tudtad,” vallottam be.

Claire végre rám nézett.

“Szerettem, hogy a szomszédban vagy. Féltem, ha mondok valamit, és te nem érzed ugyanígy, tönkretennénk.”

“Szeretted, hogy a szomszédban vagyok?”

Kifújtam a levegőt.

“Claire, megváltoztattam a bevásárlási napomat, mert általában vasárnap gyalog mész a termelői piacra.”

Bámult.

“Hat videót néztem meg a kerámia javításáról, pedig borzalmas vagyok benne.”

Felhúzta a szemöldökét.

“És vettem rozmaringot, amit nem is szeretek, mert azt mondtad, a kertednek társaságra van szüksége.”

“Te vetted nekem azt a rozmaringot?”

“Ez leginkább a rossz kommunikáció emlékműve.”

Mosolya remegett.

“Azt hittem, szereted a gyógynövényeket.”

Nevettünk.

Ezúttal a nevetés semmit sem rejtett el.

“Van még valami,” mondta Claire.

“Mi?”

“A műhely előzetesem jövő szombaton lesz.”

“Tudom.”

“Mindenkinek azt mondom, hogy nem érdekel, hányan jönnek.”

Zavarban volt.

“Nagyon törődöm vele. Rettegek, hogy kinyitom az ajtókat, és senki sem jön be.”

“Ott leszek.”

“Még azt sem tudod, mennyi az idő.”

“Mondd el.”

“Tizenegy.”

“Tízkor ott leszek, hogy segítsek, hacsak nem mondod, hogy maradjak ne az utamban.”

Claire gyorsan pislogott.

Aztán a szökőkút felé fordult.

“Ez a probléma.”

“Mi?”

“Ilyeneket mondasz, és nem tudom eldönteni, hogy azért gondolod-e komolyan, mert törődsz velem, vagy mert nem tudod, hogyan mondj nemet.”

Ekkor értettem meg, mit tett a hamis kapcsolatunk.

Minden valódi érzésnek fedősztorit adott.

Foghattam a kezét, mert az anyja figyelt.

Táncolunk, mert Natalie elvárta, hogy így legyen.

Segítség jövő szombaton, mert én voltam a megbízható szomszéd.

Véletlenül megterveztük az igazság tökéletes rejtekhelyét.

“Akkor abba kell hagynunk a színlelést,” mondtam.

Claire meglepődöttnek tűnt.

“Most rögtön?”

“Igen.”

Vettem egy mély levegőt.

“Szólunk anyádnak. Elnézést kérek Natalie-tól és Bentől. Azután bármit mondok neked, az enyém. Nincs közönség. Nincs színjáték.”

Claire összefonta a karját a hűvös éjszakai levegő ellen.

“Mi van, ha a megállás azt jelenti, hogy ez az egyetlen, amit kapunk?”

A kérdés csendes volt.

Úgy akartam válaszolni, hogy közelebb húzom őt.

Ehelyett őszinteséget adtam neki.

“Többet akarok.”

Megállt.

“De nem azt kérem, hogy dönts, miközben egy fél esküvő azt hiszi, már együtt vagyunk. Amikor téged választalak, tudnod kell, hogy nem a legkönnyebb utat választom.”

Claire lassan lélegzett.

“Egyedül kell beszélnem anyámmal.”

“Oké.”

“És aztán tudnom kell, hogy nem tűnsz el egy újabb vicc mögött.”

“Meg tudom oldani.”

Visszavette a cipőjét.

Az ajtónál hátranézett.

“Daniel?”

“Igen?”

“Ne változtasd meg a véleményed, amíg távol vagyok.”

“Nyolc hónapja nem változtattam rajta.”

A szeme kitágult.

Aztán bement.

Még egy percig a szökőkút mellett maradtam.

A sor nem volt sima.

Valószínűleg ezért érezte helyesnek.

Bent Ben a kávézó közelében volt.

Mindent elmondtam neki.

Ezúttal nem viccet csinált belőle.

Amikor azt mondtam, hogy el akarom mondani Natalie-nak az igazat, felajánlotta, hogy velem jön.

“Egy kínos beszélgetést elbírok.”

Ben kávét adott nekem.

“Mindenesetre vedd el ezt.”

Natalie a vendégkönyv mellett állt a férjével.

Megvártam, amíg befejezi a fotóssal.

“Kölcsönkérhetek két percet?”

Aggódónak tűnt.

“Mi történt?”

“Semmi veszélyes. Csak nem őszinte.”

Az arca megfeszült.

“Amikor múlt hónapban megkérdezted, van-e barátnőm, hazudtam. Elegem van abból, hogy mindenki próbál bemutatni valakinek, és nem tudtam, hogyan mondjam ezt anélkül, hogy hálátlannak tűnnék.”

Natalie hallgatott.

“Claire és én tényleg szomszédok vagyunk. De ma este először egyeztünk meg abban, hogy másnak nevezzük magunkat.”

Az arca a zavartságtól a hitetlenségig váltott.

“Ma este előtt nem jártatok?”

“Nem.”

A férje a tánctér felé nézett.

“Ez egy módja annak, hogy valakit megismerj.”

“Korábban kellett volna mondanom,” mondtam. “Sajnálom.”

Natalie összefonta a karját.

“Próbáltalak boldoggá tenni.”

“Tudom.”

“És úgy tűnik, nem figyeltem, amikor azt mondtad, nem akarsz több bemutatkozást.”

“Barát akartál lenni. Őszinte is lehettem volna.”

Ezen elgondolkodott.

“Mindketten jobbat tudunk csinálni.”

Aztán meglökte a vállam.

“Szóval tényleg kedveled az unokatestvéremet?”

“Nagyon is.”

Natalie mosolygott.

“Akkor szakmai tanácsom van.”

“Mi?”

“Menj, mondd el neki.”

“Dolgozom rajta.”

A szoba túloldalán Claire állt Lindával egy magas ablak mellett.

Nem hallottam a beszélgetésüket.

Linda szólalt meg először.

Claire hallgatott.

Aztán Claire mondott valamit, amitől az anyja a kezéért nyúlt.

Amikor elváltak, Claire egy kicsit egyenesebben állt.

Linda felém lépett.

Felkészültem arra az előadásra, amit megérdemeltem.

“Daniel.”

“Linda.”

“A lányom mindent elmondott nekem.”

“Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.”

“Igen. Ő is már bocsánatot kért, szóval mindketten túlélitek.”

Az arca meglágyult.