“A mi történelmünk. Szomszédok vagyunk. Segítünk egymásnak. Vitatkozunk a borzalmas pizzaválasztásaidról. Minden, amit az emberek tudnak, igaz, kivéve a kapcsolat címkét.”

Claire a kezünkre nézett.

“És mióta vagyunk állítólag együtt?”

“Ne adj nekik randit. Mondjuk, hogy fokozatosan történt.”

“Ez idegesítően hihető.”

“Ez egy ajándék.”

Mosolygott.

Aztán a mosoly elhalványult.

A terem túloldalán Linda egy magas, sötétkék öltönyben és szerencsétlen csokornyakkendővel rendelkező férfival beszélgetett.

“Evan,” mondta Claire.

“Barát?”

“Anyám barátnőjének a fia. Folyton kávét javasol.”

“Érdekel?”

“Teljesen kedves. Nincs közös semmink.”

“Akkor miért javasolja az anyád folyton őt?”

Claire a poharát forgatta a kezében.

“Mert biztonságban van. Stabil állás. Udvarias. Nincs kényelmetlen álom egy kerámia műhely megnyitásáról.”

“Kényelmetlen a műhelyed?”

“Neki néha. Aggódik, hogy két évet töltöttem azzal, hogy valamit építsek anélkül, hogy tudnám, működni fog-e. Azt hiszi, ha valakivel randiznék, minden más rendeződne.”

“Ez nagy felelősségnek tűnik egy olyan férfitól, aki azt a csokornyakkendőt viseli.”

Claire nevetett.

“Nem kellett volna belekeverjelek ebbe.”

“Nem tetted. Egy képzeletbeli barátnővel érkeztem.”

“Kiváló csontvázat és meglepően drága ruhát adtál neki.”

“A ruha kölcsönzött.”

“Még mindig kiváló.”

Az arca elpirult.

“Köszönöm.”

“Küldök neked egy számlát a baráti szolgáltatásokért. Az első óra szabad.”

“Vissza akarom téríteni a vicceidet.”

A zenekar dalt váltott.

Linda visszatért Evannel.

A javára legyen mondva, Evan teljesen normális volt.

Megkérdezte, hogy cserélhetnénk-e a sérült veranda lépcsőjét az apja kunyhójában. Válaszoltam. Figyelt.

Miután elment, Claire felém hajolt.

“Féltékenynek kellett volna lenned.”

“Egy olyan emberé, aki nem tudja, mi az a főkönyvi tábla?”

“Komolyan mondom.”

“Én is. Kedvesnek tűnik. Azt mondtad, nem érdekel. Bízom a válaszodban.”

Claire nem szólt.

Aztán megfogta a kezem.

Linda háttal állt.

Senki sem figyelt.

Ez számított.

Tíz perccel később Natalie-nak segítségre volt szüksége.

Egy szerver véletlenül megzavart egy Claire által készített kerámia helykártyatartók kiállítását. Tucatnyi kézzel festett szív és kísérőkártya csúszott végig a vászonnal borított asztalon.

Claire azonnal felállt.

“Megoldom.”

Követtem.

“Nem kell,” mondta.

“Tudom.”

Átadott egy halom kártyát.

“Ábécé sorrendbe soroljuk ezeket.”

“Képes vagyok rá.”

“Szín szerint rendezted a máz mintáimat.”

“Színek voltak.”

Natalie ránk meredt.

“Tényleg jársz.”

Húsz percig Claire-rel dolgoztunk anélkül, hogy egymástól utasításokat kellett volna kérnünk.

Stabilizáltam a kijelzőt.

Megvizsgálta a kerámia szíveket.

Én rendeztem a kártyákat.

Amikor leguggolt, hogy az asztal alá nyúljon, a ruháját egy felborult váza vízétől tartottam anélkül, hogy bejelentettem volna, mit csinálok.

Felállt.

Az arcunk közelebb került, mint amire számítottunk.

“Köszi.”

“Még egy számladíj.”

“Tedd érzelmi károk alá.”

Lenézett.

Egy kerámia szív pihent a tenyerében, az egyik szélén hajszálrepedéssel.

“Meg tudod javítani?” Kérdeztem.

“Később. Nem lesz tökéletes.”

“Ez az asztal sem fog, miután ötven ember bort önt rá. De attól még nem éri megtartani.”

Claire megfordította a szívet.

Aztán inkább az esti táskájába tette, ahelyett, hogy kidobta volna.

Miután a kiállítás helyreállt, Natalie mindkettőnket megölelt.

“Megmentetted az ülési rendet.”

“Menj táncolni a férjeddel,” mondta neki Claire. “Élvezheted az esküvődet.”

Amikor Natalie elment, észrevettem, hogy Linda a szoba túlsó végéből figyel minket.

“Elégedettnek tűnik.”

Claire követte a tekintetemet.

“Tetszik neki, hogy segítettél anélkül, hogy átvennéd az irányítást.”

“Ez nem gyakran történik?”

Claire megállt.

“Ritkábban, mint gondolnád.”

Aztán bólintott a tánctér felé.

“Gyerünk, barátom.”

“Mi?”

“Az első táncunk.”

“Figyelmeztetnem kell. A táncom két sérülést okozott.”

“A tiéd?”

“Az egyik volt.”

Claire megfogta a kezem.

“Aláírom a nyilatkozatot.”

A meleg fogadófények alatt óvatosan az egyik kezemet a derekára tettem.

Ő a vállamra hajtotta a kezét.

“Nyugi,” mondta. “Úgy nézel ki, mintha bombát hatástalanítanál.”

“Kevesebb a nyomás a képzeletbeli robbanóanyagoknál.”

“Házakat állítasz fel.”

“Érzelmileg minden projektmegbeszélés robbanékony.”

Claire nevetett, és kicsit közelebb lépett.

Egy halvány kék festékcsík jelölte a körmét.

Láttam azokat a kezeket, akik kávét vittek, agyagot formáltak, növényeket öntöztek, polcokat javítottak.

Hirtelen pontosan tudtam, mennyire szeretném, ha mindig megtalálnák az enyémet.

“Jobban táncolsz, mint ahogy állítod,” mondta.

“Követlek.”

“A legtöbb férfi utálja ezt bevallani.”

“A legtöbb férfi nem látta, ahogy egy kerámia kemence körül irányítod a forgalmat.”

Az arca meglágyult.

“Sokat észreveszel a szomszédodban.”

“Igen.”

A válasz vicc nélkül jött.

A köztünk lévő tér megváltozott.

El akartam mondani neki, hogy néha később viszem ki a szemetet, mert naplementekor locsolja a virágokat.

Hogy a verandám lámpája ég, mert szerettem látni, ahogy integet.

Hogy a hétvégék másnak tűntek, amikor távol volt.

Ehelyett azt mondtam: “A műhelyed számít, van-e barátod vagy nincs.”

Lenyelte a nyálát.

“Tudom.”

“Jó.”

A keze magasabbra csúszott a vállamon.

“De köszönöm, hogy kimondtad.”

Amikor a dal véget ért, egyikünk sem engedte el.

Ben elrontotta a pillanatot egy kamerával.

“Fotófülké. Natalie azt mondja, mindenkinek kell egy kép a vendégkönyvhöz.”

Claire rám nézett.

“Valószínűleg kellene.”

“Valószínűleg el kéne távolítanunk Bent.”

“Hallottam.”

“Neked kellett volna.”

A standnál Claire szív alakú szemüveget tett rám.

Adtam neki egy műanyag koronát.

Az első képen vállvetve álltunk.

A másodiknál addig húzta az arcomat, míg nevetségesen néztem ki.

A harmadik véletlenül történt.

Kinyújtottam a görbe koronáját, és elkaptam egy laza hajtincset.

Claire felém fordult, nevetve, egyik kezét a mellkasomon pihente.

A villanás felvillant.

Egyikünk sem nézett a kamerába.