Aztán Claire leült mellém smaragdzöld ruhában, sötét haját feltűzve, csak egy laza tincs volt az arcán, és az egész stratégiám csendben összeomlott.
“Az anyád?” Suttogtam.
Claire a szilvaruhás nőre pillantott.
“Az, aki úgy néz ránk, mintha a tortánk méretét választaná.”
“Miért mondtad el neki, hogy járunk?”
“Megkérdezte, hogy járok-e valakivel. Elegem volt abból, hogy próbálja megszervezni a bemutatkozásokat. Látta, hogy múlt vasárnap segítettél kipakolni a kemencét, és a neved kijött, mielőtt az agyam megállíthatta volna.”
“Érthető. A nevem ilyen hatással van.”
“Daniel.”
“Rendben. Komoly helyzet.”
Az anyja elindult felénk.
Claire szorítása erősebb lett.
Ekkor vettem észre, hogy a mosolya merevvé vált.
Claire képes volt szarkazmust mondani, miközben ötven font agyagot cipelt. Az idegesség általában csak apró módokon mutatkozott meg.
Ez többet számított, mint ahogy csak színlelte.
“Szabályok,” mondtam gyorsan.
Bólintott.
“Szabályokra van szükségünk.”
“Vége.”
“Ne mondd meg neki, hogy három éve járunk.”
“Miért hihetetlen ez?”
“Nyolc hónapja ismerjük egymást.”
“Kiváló észrevétel.”
“Nincsenek bonyolult fiktív nyaralások.”
“Úgyis eltévedek, amikor a gyógyszertárba vezetek.”
Claire egyenesen rám nézett.
“Harmadik szabály. Ne csókolj meg csak azért, mert valaki elvárja.”
A nevetés kihagyta a torkomat.
“Nem tenném.”
Az arca meglágyult.
“Tudom.”
Mielőtt megkérdezhettem volna, miért vált ez megnyugtató számára, Linda Mercer odaért az asztalhoz.
“Claire. Ott vagy.”
Tekintete azonnal a kezünkre siklott.
Mosolya kiszélesedett.
“És ez biztosan Daniel.”
Felálltam.
“Örülök, hogy végre megismerhetem, Mrs. Mercer.”
“Kérlek, hívj Lindának.”
Kezet fogott velem, és olyan nyugodt, alapos anyasággal vizsgált meg, aki szereti a lányát, és a bizalmat egy idegennek érdemesnek tartja.
“Szóval te vagy a híres szomszéd.”
Claire-re néztem.
“Híres?”
Köhögött a vízbe.
Linda elmosolyodott.
“Említette a kávédat, a famegmunkádat, a borzalmas vicceidet, és a lámpást, amit a tornácra helyeztél az áramszünet idején.”
Lassabban fordultam Claire felé.
“A borzalmas vicceim kerültek a listára?”
“Ők voltak a lista nagy része.”
Linda nevetett.
“Nos, örülök, hogy végre találkozhatok azzal a fiatalemberrel, aki meggyőzte a lányomat, hogy nem kell mindent egyedül csinálnia.”
Valami bezárult Claire arcán.
“Anya. Nem ezt mondtam neked.”
Mielőtt Linda válaszolhatott volna, valaki kiáltotta a nevemet.
“Daniel! Te hoztad őt.”
Ben két pezsgőspohárral jelent meg.
Claire-re nézett.
Aztán a kezünk.
Aztán én.
“Tartozom Natalie-nak húsz dollárral.”
Linda felhúzta a szemöldökét.
“A kapcsolatukra fogadtál?”
“Arra fogadtunk, hogy létezik-e,” mondta Ben. “Más dolog.”
“Ben,” mondtam, “ismerd meg Claire-t. Claire, ismerd meg az okát, miért a munkahelyi titoktartás csak fantázia.”
Claire kezet fogott vele.
“Helló. Daniel titokzatos barátnője vagyok.”
Ben pislogott.
“Van egy valódi keresztneved.”
“Én választottam ki.”
Linda újra nevetett.
Néhány percig ez az abszurd elrendezés furcsán működőképesnek tűnt.
Claire átfűzte a karját az enyémbe.
Ben kérdéseket tett fel.
Linda velünk ült.
Az esküvői zenekar lendületes dalra kezdett, miközben a pincérek az asztalok között mozogtak.
Aztán Ben feltett egy kérdést.
“Szóval hogyan ismerkedtetek meg?”
“A kerítésünkön keresztül,” mondtam.
“Egy barkácsboltban,” mondta Claire.
Csend.
Ben előrehajolt.
Linda összefonta a kezét.
Claire rám mosolygott, ami büntetést ígért.
Megköszörültem a torkom.
“Mindkettő igaz.”
Claire tért fel először.
“Egy kerítés miatt találkoztunk,” mondta simán. “Aztán láttam őt egy barkácsboltban, ahol húsz percig azt mondta, rosszul tartok egy csavarhúzót.”
“Egy festékes dobozt akartál kinyitni.”
“Sikerült.”
“Megsérült a fedel.”
Claire Lindára nézett.
“Hallgass ránk. Nyolc hónapja vagyunk együtt, és még mindig flörtölünk.”
“Nyolc hónap?” Ben ismételte.
Megszorítottam Claire kezét.
“Nagyjából.”
Linda rám nézett, és Claire-re nézett, aki egyértelműen számolt.
Aztán megjelent Natalie.
A menyasszony átsétált a fogadóteremben, és olyan hirtelen megállt, hogy a fátyla majdnem beleakadt egy székbe.
“Claire?”
Claire felemelte a vállát.
“Meglepetés, unokatestvér.”
Rámeredtem.
“Unokatestvér?”
Natalie rám meredt.
“Ti ketten ismeritek egymást?”
Ben lehunyta a szemét.
“Ó, ez fantasztikus lesz.”
Natalie tért fel először.
“Claire Mercer az anyám nővérének a lánya,” magyarázta lassan. “Daniel Carter az az ember, aki minden ferde ajtót megjavít az irodánkban. Honnan ismeritek egymást?”
“Szomszédok vagyunk,” mondta Claire.
“És randizni,” tettem hozzá, mielőtt megérkezett volna a józan ész.
Natalie szája kinyílt.
“Te vagy a barátnő?”
Claire rám nézett.
“Kezdem sejteni.”
Natalie egyszer tapsolt.
“Ez mindent megmagyaráz.”
“Mi az?” Kérdeztem.
“Mindketten ugyanazról a személyről beszéltek név nélkül.”
Rám mutatott.
“Daniel panaszkodik, hogy a szomszédja paradicsomot lop és kerámia kacsákat hagy a verandáján.”
Aztán Claire.
“És Claire mesél nekem a szomszéd srácról, aki úgy tesz, mintha nem szeretné a kacsáit.”
“Szeretem a kacsákat,” tiltakoztam. “Nem zavar, ha heten ébrednék, akik a konyhaablakon át bámulnak.”
Claire rám nézett.
“Mind a hetet megtartottad.”
Nem volt meggyőző válaszom.
Natalie mindkettőnk vállára tette a kezét.
“Ez aranyos. Később kihallgatlak titeket, de most negyven vendég kérdezi, hová tűnt az ülésbeosztás.”
Megcsókolta Claire arcát, majd sietve elindult.
Ben nézte, ahogy elmegy.
“Nos, ez a problémád.”
“Melyik?”
“A menyasszony most érzelmileg bevonult. Gyakorlatilag el vagy jegyezve.”
Claire nevetett, és fél másodpercig a vállamnak dőlt.
Hálás voltam Bennek, hogy nevetséges volt.
Amikor Linda elment, hogy üdvözölje egy másik rokont, Claire közelebb húzta a székét.
“Felül kell vizsgálnunk a szabályokat.”
“Egyetértek. Natalie mindenre emlékszik.”
“Nem építhetünk egy egész hamis történelmet.”
“Akkor használjuk az igazit.”
Claire pislogott.
“Az igazi mi?”






