Amikor a fotócsík megjelent, abbahagytuk a beszélgetést.
A harmadik képen Claire közvetlenül rám nézett.
Közvetlenül rá néztem.
“Ez meggyőző,” mondtam.
“Az.”
Letépett egy példányt a vendégkönyvbe.
A másodikat a táskájába tette, a repedezett kerámia szív mellé.
“Bizonyíték?”
“Biztosítás.”
Megérkezett a desszert.
Ugyanígy az első komoly probléma is.
Natalie említette a pójának a lelkünket.
Beszélt egy nagynénjével.
A nagynéni beszélt Lindával.
Valaki azt mondta, hogy Claire és én nyolc hónapja ismerjük egymást.
Linda hallotta, ahogy azt mondtuk, nyolc hónapja vagyunk együtt.
Ezek technikailag különböző tények voltak.
De elég közel ahhoz, hogy kérdést vonjon maga után.
“Claire,” mondta Linda óvatosan, “mikor mondtad, hogy ti ketten jártatok?”
Claire belélegzett.
“Anya, számít a dátum?”
“Csak azért, mert múlt szerdán azt mondtad, hogy nem jársz senkivel komolyan.”
Claire ujjai megmerevedtek a csuklóm körül.
Hazudhattam volna.
Már három magyarázat formálódott nálam.
Letettem a poharamat.
“Linda, igazad van, hogy kérdezed. Claire-rel talán négyszemközt kellene beszélnünk veled, mielőtt véget ér az este.”
Linda arca megváltozott.
Nem harag.
Aggodalom.
“Rendben.”
Elment, amikor egy másik rokon hívta.
Claire azonnal felém fordult.
“Nem kellett volna ezt tenned.”
“Nem akartalak tenni felelőssé egy újabb hazugságért.”
“Megbeszéltük, hogy játszunk vele.”
“Ma estére. Nem elég hosszú ahhoz, hogy anyád kételkedjen abban, amit jövő hónapban mondasz.”
Claire elfordította a tekintetét.
“Csak egy estét akartam, amikor rám néz, és azt gondolja, jól vagyok.”
“Jól csinálod.”
“Nem tudod, mit lát, amikor meglátogatja a stúdiót.”
“Nem. De tudom, mit látok.”
Várt.
A polcokra gondoltam, amiket Claire épített.
A kezdők, akik az óráira léptek, rettegtek a hibázástól, és tökéletlen tálakkal, hatalmas mosollyal távoztak.
A köszönőlevelek a munkapad fölött voltak kitűzve.
A környékbeli gyerekek, akik megálltak a garázs ablakánál, hogy nézzék, ahogy a kerámia kerék forog.
“Látok valakit, aki egy olyan életet épít, amire büszke, egy tökéletlen darabról darabra. Nem kell kölcsönkérned, hogy tiszteletre méltó legyen.”
Claire szeme csillogott.
“Az idegesítő,” mondta, “hogy nehéz veled vitatkozni, ha kedves vagy.”
“Ne mondd el Bennek. Van hírnevem.”
Mosolygott.
Később Claire segített Natalie-nak összegyűjteni a vendégkönyv-oldalakat, miközben én a folyosóra mentem levegőért.
Ben tortával követte.
“Mi is történik valójában?”
“Mit értesz ez alatt?”
“Azt mondtad, volt barátnőd, mielőtt bárki tudta volna, ki ő. Natalie azt mondja, Claire hónapok óta beszél rólad. Claire úgy néz ki, mintha egyszerre akarna megcsókolni és elfutni.”
“Azért, mert bonyolult.”
Ben arca váratlanul komolyabbá vált.
“Nem szórakoztatást kérek.”
Ez meglepett.
Nekidőltem a téglafalnak.
“Emlékszel, miért találtam ki a barátnőt?”
“Natalie folyton csapdába állított téged.”
“Mindenki így volt. A szakításom után az emberek úgy kezelték az egyedüllétet, mintha meg kell gyógyítaniuk őket. Minden ebéd tanácsokkal járt. Minden bulin volt valaki, akivel találkoznom kellett. Azt akartam, hogy ne értékeljék, jól vagyok-e.”
Ben bólintott.
“És Claire?”
“Az anyja folyton próbálja megoldani a jövőjét egy megfelelő baráttal. Claire azt mondta, már van neki egy.”
“Ő választott téged.”
“Igen, megtette.”
“És ti ketten ma este fedeztétek fel ezt?”
“Körülbelül öt perccel azután, hogy leült.”
Ben rám meredt.
Aztán olyan hevesen nevetett, hogy a tortáját az ablakpárkányra kellett tennie.
“Örülök, hogy az érzelmi válságom szórakoztató.”
“Sajnálom. Önállóan találtatok ki egymással kapcsolatot. Ez lenyűgöző.”
“Kérlek, ma este ne mondd el Natalie-nak.”
“Nem fogom.”
Aztán Ben oldalra billentette a fejét.
“Egy kérdés.”
“Természetesen.”
“Miért Claire?”
“Mi?”
“Bárkit használhattál volna. Megkérdezhettél volna egy barátot. Hazudhattál volna tovább a képzeletbeli nőről. Claire menekülési lehetőséget kínált, és te azonnal a barátnődé tetted. Miért?”
Kinéztem az ajtón.
Claire Natalie széke mellett térdelt, és egy laza fényképet nyomott a vendégkönyvbe.
Nevetett.
Teljesen tudatlan voltam arról, hogy figyelek.
“Mert Claire az.”
Ben elhallgatott.
“Tessék.”
“Ez nem volt válasz.”
“Úgy hangzott, mint egy.”
Néhány perccel később Claire megjelent, a kabátjainkat cipelve.
“Megtaláltalak.”
“Könnyű megtalálni. Keresd a legmagasabb embert, aki elkerüli az érzelmi fejlődést.”
Átadta a kabátomat.
“Natalie azt szeretné, ha segítenénk a vendégkönyv rendszerezésében a nászút után.”
“Természetesen.”
“Nagyszerű csapatnak nevezett minket.”
“Igen.”
Claire rám nézett.
“Tényleg?”
A kérdés túl komoly volt egy esküvői folyosóhoz.
“Igen. Még akkor is, amikor nevetségesek vagyunk.”
Közelebb lépett.
“Kimehetnénk egy percre? Valahol, ahol nem kell fellépnünk?”
Kinyitottam a kert ajtaját.
“Vezess utat.”
Kint a fogadókert egy régi kőszökőkútot vett körül, amelyet lebegő gyertyák töltöttek meg.
A zene tompa ritmusként szűrődött be az üvegajtókon.
Claire levette a sarkát, és a hűvös kövekre lépett.
“Köszönöm.”
“Ajtó kinyitásáért?”
“Ma estére.”
A falnak dőltem mellette.
“Meglepően hatékony bűntársi kapcsolatot kötöttünk.”
Nem nevetett.
“Mondtam anyámnak, hogy van barátom, mert azt akartam, hogy ne aggódjon.”
Vártam.
“De volt egy másik oka is, amiért téged választottalak.”
A szívverésem megváltozott.
“Figyelek.”
“Múlt vasárnap, amikor segítettél áthelyezni a kemencét, anya megkérdezte, hogy egyedülálló vagy-e.”
“Tényleg?”
“Igent mondtam.”
Claire a szökőkútra nézett.
“Aztán megkérdezte, hogy eljöttél-e valaha vacsorára.”
“Mit mondtál?”
“Néha.”
“Ez technikailag pontos.”
“Megkérdezte: ‘Claire, ha tetszik neked, miért nem kérdezted meg tőle?'”
A szívem nagyon méltatlan mozgást végzett.
“Mit mondtál?”
“Hogy nem akartam összetéveszteni egy jó szomszédot egy olyan férfival, aki érdeklődik irántam.”
Kiegyenesedtem.
“Claire.”






