Elővettem a telefonomat, és részletes fotókat készítettem minden dokumentumról, a dátumokról és arról a pontos helyről, ahol a mappa elrejtőzik. Ezután mindent visszateszek a helyére milliméteres pontossággal. Letettem a mappát, befedtem a zacskókkal, és lenyomtam az ágy alját, míg az erős puffanással kattant.
Megágyaztam, kisimítottam a takarót, és kiléptem a szobából. Minden pontosan ugyanúgy nézett ki. Csak az a nő, aki onnan kilépett, nem ugyanaz volt, aki egy órával korábban lépett be.
Aznap éjjel egyedül aludtam abban az ágyban. A szag még mindig ott volt, de először nem ez volt az, ami a legjobban undorított. Ami megdermesztette a véremet, az az volt, hogy a hátam alatt egy négyéves hazugság és egy post-it cetli feküdt a 250 000 dolláros vagyontárgyamról, aminek soha nem adtam engedélyt a megérintésére.
A négy nap, amikor Dererick távol volt, életem leghosszabb napja volt. Elmentem az irodába, időben hazaértem, és úgy vacsoráztam Catherine-nel, mintha semmi sem történt volna. De valahányszor felmentem a harmadik emeletre és megnéztem a tökéletesen bevetett ágyat, eszembe jutott a rejtett mappa is.
Nem nyitottam ki újra. Most nem az újságok újraolvasására volt szükségem, hanem arra, hogy lássam, milyen mély dererick cinizmusa, ha esélyt adok neki az őszinteségre. A negyedik nap délutánján Dererick visszatért.
Végiggurította a bőröndjét a folyosón, elejtette a kulcsait, és kiabált: “Elanor, itthon vagyok.” Kiléptem a konyhából.
“Ettél már?”
“Semmi. Éhes vagyok.” Felvettem a kabátját, és felakasztottam. Megmelegítek egy kis levest. Minden meglepően normális volt. Nem gyanította, hogy a nő, aki ételt szolgál neki, a szemével boncolja őt.
Aznap este, amikor lekapcsolták a lámpákat, felém fordult.
“Hiányoztam mostanában?”
“Igen,” válaszoltam halkan. Nevetett.
“Olyan száraz vagy.”
Néhány másodpercig csendben maradtam, aztán elengedtem a csalit. Hé, arra gondoltam, “Mi lenne, ha jövő hónapban mindketten elmegyünk egy jó klinikára?” Éreztem, hogy Derrick teste megfeszül mellettem.
Visszatértünk ehhez? Igen. Azt hittem, abbahagytad a megszállottságot. A félhomályban ránéztem. Nem vagyok furcsa módon megszállott.
Csak azt akarom, hogy mindketten végezzük el a teszteket. Szóval biztosan tudjuk, sóhajtott hangosan. Kimerült vagyok az utazástól. Nem beszélhetnénk erről most?
Semleges hangnemet tartottam. Csak egy kérdést teszek fel neked. Tényleg soha életedben nem mentél termékenységi tesztre? Nem válaszolt azonnal. Eltelt néhány másodperc.
és az arcát a fal felé fordította. Egyetlen szót sem. Rövid volt, de a guillotine volt az, ami lefejezte az utolsó csepp reményt is. Ha igent mondott volna, elmentem, de féltem elmondani.
Megértettem volna a gyávaságát. Ha azt mondta volna, hogy nem áll készen beszélni róla, láttam volna egy kis őszinteséget. De ő határozottan tagadta azt a valóságot, amelyről két orvosi aktát rejtett el az ágyunk alatt.
Többet nem kérdeztem. Azt hitte, feladtam, és magára húzta a paplant. Menj aludni. Reggel első dolgom lesz megbeszélés. Behunytam a szemem.
Három nappal később Catherine dél körül felhívott az irodában. Eleanor, gyere ma korán haza. Mondtam Lucynak és Marknak, hogy jöjjenek át vacsorára. Különleges alkalom van, Catherine?
Nem, semmi. Csak egy ideje nem ültünk együtt az asztalhoz. Rendben, egyetértettem. Amikor megérkeztem, az étkezőasztal úgy volt megterítve, mintha hálaadás lenne.
Volt benne egy shakuderie tábla, prime rib, sült krumpli és egy drága üveg bor. Lucy már ott volt, befejezve az evőeszközök előkészítését. Amikor meglátott, mereven mosolygott.
Szia, Eleanor. Letettem a táskámat. Mit ünneplünk, hogy ilyen lakomát érdemelünk? Catherine, aki kilépett a konyhából egy tálcával, így válaszolt: “Semmi, drágám. Csak kényeztetjük magunkat és rendes ételt eszünk.”
Tökéletesen tudtam, hogy ez a vacsora nem csak a jó ételekről szól. Dererick 20 perccel később érkezett. Kezet most, és mellém ült. Ahogy befejeztük a desszertet, Catherine a kanalat a tányérjára tette és megköszörülte a torkát.
Eleanor. Felnéztem. Azt mondták, hogy a föld, amit a szüleid hagytak rád Westonban, most már vagyont ér, igaz? A szemébe néztem. Igen. Volt már 250 000 dolláros ajánlatom.
Lucy, aki vizet ivott, hirtelen letette a poharát. Mark, a férje, a telefonját nézte. alig figyelt. Dererick nem nézett rám. Catherine elégedetten bólintott. Kár, hogy egy földdarab csak ott áll és semmit sem csinál.
Ti ketten közel 40 évesek vagytok. Nem szóltam semmit, vártam a csapást. Arra gondoltam, ha eladod, a pénzből privátban megoldhatod a baba problémát, és jól csinálhatod.
Nyugodtan kérdeztem. Hogyan javítsuk meg, Catherine? A pragmatizmusom meglepte őt. Nos, azzal, hogy elmentek az ország legjobb klinikájába, és elvégezték a szükséges kezeléseket. Melyik klinikát ajánlja az orvos?
Catherine Derekre nézett. Nos, amelyik a legjobb. A férjemre néztem. Néztél már ilyeneket? Dererick letette a szalvétáját. Körbenéztem. Még nem döntöttem el.
És mennyibe kerül? Habozott. A kezeléstől függ. Bólintottam. Tehát nem tudjuk, hol, mit mond az orvos, vagy mennyibe kerül. Catherine összevonta a szemöldökét.
A család az első. Készpénzzel mindent elő kell készíteni, és ennyi. Várni fogsz, amíg kétségbeesetten szükséged lesz rá, és kölcsönt kell felvenned?
Halkan válaszoltam. Csak információt kérek, Catherine. Édesítette a hangját. Ezt a te érdekedben mondom. 250 000 dollár. Eladod, fizeted az orvosokat, és ami marad, azt alapba teszünk.






