“Ez volt az egyetlen, amit hajlandó voltam tanúnak mutatni.”

Nevettem.

Aztán közelebb mentem.

A konyhában meleg gyümölcs és sütemény illata áradt.

Elég ismerős volt ahhoz, hogy összeszorult a mellkasom.

Évekig Margaret a szomszéd konyhában sütött pitéket, és velem küldte haza.

Most az unokája megtalálta a receptet, és egy új konyhába vitte, ami három órányira volt.

Laurel felemelte a dobozt.

“Van egy új szabály.”

“Ó?”

“Ha a következő pitét akarod, ezt a dobozt magadnak kell visszahoznod.”

Ránéztem.

“Személyesen?”

“Személyesen.”

“És ki dönt arról, hogy jogosult vagyok-e?”

“Igen.”

“Természetesen.”

Mosolygott.

“És én döntök arról, hogy a látogatás randinak számít-e.”

Egy pillanatra elgondolkodtam ezen.

“Akkor ez is számít.”

“Tényleg?”

“Természetesen.”

Felhúzta a szemöldökét.

“Ez egy olyan férfinak hangzik, aki már a következőn gondolkodik.”

“Megnéztem a hónap végi naptárt.”

Laurel megrázta a fejét, mosolyogva.

“Valóban megtanultad a különbséget a becslés és a vélemény között.”

A kezem az asztal szélére tettem.

“Egyik sem.”

“Nem?”

“Ez egy terv.”

Rám nézett.

Aztán a pitéhez.

Aztán vissza hozzám.

És szerintem jobban tetszett neki ez a válasz, mint bármi, amit egész hónapban mondtam.

Felvágtuk a pitét.

A kéreg egy kicsit sötétebb volt, mint Margareté.

A töltelék több cukrot tartalmazott.

De az első falat visszahozta nyolc évnyi csütörtök estéket egy olyan konyhában, ami már nem senkié volt, akit ismertünk.

Laurel figyelmesen nézett rám.

“Nos?”

Rágtam.

Aztán nyúlt egy újabb falatért.

“Azt hiszem, tartozol nekem az első két próbálkozással.”

Nevetett.

“Semmi esetre sem.”

A nagymamája asztalánál ettünk, az üveg karácsonyi madarak alatt.

Kint Chicago forgalma haladt az utcán.

Nem volt ház, amit meg kellett volna javítani.

Nincs jogi jegyzetfüzet közöttünk.

Nem volt befejezetlen ereszcsatorna, nem csöpögő cső, semmi okunk egyikünknek sem, csak azért, mert mi döntöttünk úgy, hogy megtesszük az utat.

Eszembe jutott Margaret sárga cetlije.

Két embert ismert, akiket szeretett, és akiket úgy hitt, hogy illenek hozzájuk.

Talán részben igaza volt.

De nem látta, hogy Laurel vitatkozott volna velem a kakas tapétáról.

Nem látta, ahogy öt évnyi hírlevelet olvas, és nem fedezte fel, mennyire követte a nagymamája a munkáját.

Nem hallotta, ahogy Laurel elmagyarázta, miért kell Chicagóba mennie, hogy elmondja Colinnak az igazat.

És nem nézte, ahogy visszautasítottam a pénteki halas vacsorát, mert valami őszintét akartam, nem pedig kényelmeset.

Margaret bemutatkozott nekünk.

A többi időt vett igénybe.

Meg kellett tanulnunk, ki is valójában a másik, nem csak azt, hogy Margaret szerint kik lehetünk együtt.

Vitatkoznunk kellett.

Hogy hallgasson.

Hogy saját döntéseket hozzunk.

Végül pedig ki kellett derítenünk, hogy még mindig egymást választjuk-e, miután a háza már nem ad okot a találkozásra.

Laurel kis chicagói konyhájában, Margaret pitedoboza közöttünk, és egy újabb látogatás már várt a naptárban, tudtam a választ.