Ekkor a ház inkább valami olyasmi lett, amit örökölt a felelőssége, nem pedig olyasmi, amit ő akart.
Aztán felém fordult.
“Nagymama mindig azt mondta, hogy ismered az összes gyenge pontot és szivárgást ebben a helyben.”
Mosolyogtam.
“Nagylelkű volt a bókokkal.”
“Átsétálnál rajta velem? Inkább hallanám a problémákat valakitől, aki tényleg ismeri a házat, mint egy irattartóval rendelkező ellenőrtől.”
Habozott.
“És ennek semmi köze a cetlihez.”
“Sejtettem.”
“Komolyan mondom.”
“Tudom.”
Mondtam neki, hogy segítek azonosítani azokat a dolgokat, amiket tudok, de nem fogok döntéseket hozni a nagymamája házáról.
Most már Laurelé volt.
Hogy mit javít, őriz, adományoz vagy ad, az teljes mértékben az ő döntése volt.
Egy pillanatig rám nézett, mintha azt mérlegelné, tényleg komolyan gondolom-e.
Aztán bólintott.
“Oké.”
Az ajtó felé fordult, és beillesztette a réz kulcsot a zárba.
Simán kinyílt.
Margaret mindig jól olajozta a zárat.
A ház pontosan olyan illatú volt, amilyennek emlékeztem: bútorfényezés, régi fa, és a legutóbb a konyhában főzött étel halvány nyomai.
Nem jutottunk messzire, amikor Laurel megállt a konyha mennyezetén terjedő barna folt alatt.
“Nagymama azt mondta, hogy ezt megjavítottad.”
“Két nyárral ezelőtt dolgoztam a tetőn.”
“És?”
“És úgy tűnik, a foltnak más tervei voltak.”
Összefonta a karját.
“Ez nem hangzik biztatónak.”
“Nem tudom, hogy egy régi tetőszivárgás, ami sosem száradt meg rendesen, vagy a felső fürdőszoba vízvezeték-problémája. Lehet, hogy bármelyik.”
Csalódottnak tűnt.
“Azt hittem, te vagy a szakértő.”
“Bútorszállításokat intézek a munkámból. Kicsit értek a tetőkhöz, mert a nagymamád kedvesen kérte, és pitével fizetett. Előbb vízvezeték-szerelőre van szükséged, mint rám.”
Laurel pislogott.
Aztán nevetett.
Most igazi nevetés.
“Nagymama úgy beszélt, mintha zsebkéssel újra fel tudnád építeni ezt a helyet.”
“Margaret nagylelkű dolgokat mondott azokról az emberekről, akiket kedvelt.”
“Igen,” mondta Laurel. “Észrevettem, hogy hagyott nekem egyet.”
Egymásra néztünk.
Ez egy átlagos kis csere volt, de Margaret üzenete már így is kevésbé hétköznapinak tűnt a hétköznapi mondatokban.
Laurel megkérdezte, hogy visszajöhetnék-e másnap reggel kilenckor, hogy rendesen átmenjek a pincén és felmenjek az emeletre.
Beleegyeztem.
A találkozót az ügyvéd borítékának hátuljára írta.
Hazasétáltam a keskeny fűsávon, ami elválasztotta a házainkat.
Korábban sosem jutott eszembe, hogy Margaret mindkettőnknek más-más képet adott a másikról.
Ő tudott olyan dolgokat Laurelről, amiket én nem.
Olyan dolgokat mondott Laurelnek rólam, amiket nem tudtam megerősíteni.
Másnap reggel együtt akartuk kinyitni a szekrényeit és fiókjait.
És sejtettem, hogy Margaret továbbra is meglep minket.
Pontosan kilenckor kopogtam.
Laurel kinyitotta az ajtót, kezében egy sárga jogi jegyzetfüzet.
Három oszlopot rajzolt a tetejére.
JAVÍTSD MEG.
SKIP.
KÉRDEZD ISAACOT.
A harmadik oszlop már a leghosszabb volt.
“Ez hízelgő,” mondtam.
“Ne szokj hozzá.”
A pincében kezdtük.
A szivattyú rendesen működött. Az előző tavasszal kicseréltem a lebegőt, és nem okozott újabb problémát.
A hátsó lépcső elég puha volt ahhoz, hogy aggódjak, valaki egyszer átüti rajta a lábát.
Ez a FIX kategóriába került.
A vendégszoba ablaka beragadt, amikor megpróbáltad felemelni, de már harminc éve így volt. Kétlem, hogy bárki is feladná a házvásárlást egyetlen makacs ablak miatt.
Ez a SKIP kategóriába került.
Laurel gyakorlati kérdéseket tett fel minden tárgyról.
Mennyibe kerülne?
Mennyi időbe telne?
Várhatna rá?
Valóban számítana a vevőnek a javítása?
Figyelmesen hallgatott, leírta a válaszokat, és maga hozta meg a döntéseit.
Kétszer is felülbírált.
Az első alkalommal egy régi mosómosogató volt a pincében, amit szerintem cserélni kellene.
Laurelnek tetszett.
Azt mondta, szilárdnak és hasznosnak tűnik.
Úgy gondoltam, mintha valami már a születésünk előtt lett volna telepítve.
De az az ő háza volt.
Elengedtem.
A második nézeteltérés fent történt.
Margaret folyosóját fakó tapéta borította, amelyen kis kakasok álltak kék kosarakban.
Nyolc évig nem szerettem azokat a kakasokat.
Minden decemberben, amikor levittem a karácsonyi díszeket a padlásról, áthaladtam az állandóan ítélkező arckifejezéseik alatt.
“El kell mennie,” mondtam Laurelnek.
Tanulmányozta a falat.
“Tényleg?”
“Természetesen.”
“Miért?”
“Senki sem akar olyan régi tapétával házat venni.”
“Ez javítási becslés vagy személyes vélemény?”
Kinyitottam a számat.
Becsuktam.
Aztán bevallottam, hogy olyan sokáig bámultam azokat a kakasokat, hogy talán nem vagyok teljesen objektív.
“Szóval ez egy harag,” mondta.
“Egy szakmai harag.”
Laurel a ROOSTERS-t SKIP alatt írta.
Aztán kétszer aláhúzta.
Pontosan úgy, ahogy Margaret is tette volna.
Azután, amikor ajánlást tettem, Laurel tudni akarta, hogy ez becslés vagy vélemény.
Megtanultam őszintén válaszolni.
A konyha tovább tartott, mint amire számítottunk.
Mindig is Margaret életének középpontja volt.
Ott főzött, baseballt hallgatott, újságot olvasott, és a szomszédság felét etette, amikor úgy döntött, valaki éhesnek tűnik.
Laurel kinyitotta a tűzhely melletti szekrényt.
Belül egy halom alumínium pitedoboz volt.
Felemelte a felsőt, és megfordította.
Egy szalag maszkolószalag volt ragasztva az aljára.
ISAC.
Margaret sosem törődött azzal, hogy kijavítsa a hiányzó utolsó levelet.
Laurel felemelte.
“Mi ez?”
“A nagymamád pite-kiszállító rendszere.”
“A mi?”
“Minden csütörtökön sütött nekem valamit. De vissza kellett hoznom a dobozt, mielőtt ő készítene egy újat.”
“Visszaküldte a csomagolást?”
“Azt mondta, hogy egy férfi, aki nem tud visszaadni egy pitedobozt, nem érdemel egy második pitét.”
Laurel elmosolyodott.
Aztán újra megfordította a dobozt, tanulmányozva a kopott szalagot.






